Tarts te is poloskát!

Az történt, hogy jött a tavalyi nyár, aztán az ősz, és mindent tíz centiméter vastagon beborítottak ezek az új katicabogarak meg a poloskák. Tudni lehetett, hogy éghajlatváltozás, globális felmelegedés, Donald Trump meg minden – ezért azon sem csodálkoztunk volna, ha elérkezik az apokalipszis.

De azért mégiscsak baromi idegesítő volt ez a sok agresszív rovar. Abban reménykedtünk: egyszer ebben az életben végre jön egy rendes, hideg tél! Amilyenek a mi időnkben bezzeg mindig voltak, és megdöglik a sok kis rohadék. Aztán itt volt a november, december. Karácsonykor verőfényes napsütésben virágzott a muskátli az erkélyen, az invazív rovarfajok pedig békésen döngicséltek.

Természetesen a lakásunkba is beköltöztek. Főleg a poloskák! Imádták a szobanövényeket, különösen a fikusz levelein szerettek ejtőzni.

Aztán eljött a január, és végre beköszöntött a tél. A rovarok – annak rendje és módja szerint – hullani kezdtek. Mi is kivettük a részünket ebből: kárörvendő, gúnyos kacajjal dobáltuk ki a poloskákat az ablakon: tudtuk, hogy a biztos halálba küldjük őket. Meg is ritkultak, és egyszer csak azt vettük észre: elfogytak! Boldogan vettük újra birtokba a saját territóriumunkat. Önfeledten ettünk, ittunk, aludtunk. És végre zavartalanul megnézhettünk egy-egy filmet is!

És akkor egyszer csak megjelent egy szuperpoloska. Esze ágában sem volt döglöttnek lenni, ehelyett öntudatosan mászkált az egyik tepsi peremén. Láthatóan jól érezte magát: magabiztos volt, és amikor hitetlenkedve közelebb hajoltunk, meg sem rezdült. Azonnal felébredt bennünk az őszinte megbecsülés.

Rádöbbentünk: ez a rovar az evolúció diadalmas győztese! Olyan sikeresen alkalmazkodott a körülményekhez, hogy túl fogja élni a telet, sőt, mi több: győzedelmes úttörőként átrepül a tavaszba! Charles Darwin iránti tiszteletből el is neveztük Károlynak. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy Károly megérdemli az életet.

Elfogadtuk jelenlétét, sőt, lassacskán egyre büszkébbek lettünk rá! Károly lett a mi háziállatunk. Nem kell etetni, sétáltatni, pisiltetni, kakiltatni, almozni, beoltani – elvan magában! Önfenntartó! Mászkál a rendelkezésére álló összes felületen, röpdös, nézelődik. Esténként, mialatt vacsorázunk, a fülünkbe döngicsél azon a jól ismert, mély, dallamos poloskahangján, mi pedig elismerő mosollyal bólogatunk.

Károly időnként eltűnik néhány napra. Bevonul egy számunkra ismeretlen rejtekhelyre, kipiheni magát, majd megint előjön. Szeretjük őt! Az elmúlt hetekben úgy vettük észre, ő is kedvel minket! Jóindulatúan néz ránk összetett szemeivel.

Nekik sok millió fajuk van, nekünk, emlősöknek, talán ezredannyi. Százszor annyi időt töltöttek itt, mint mi, emberszabásúak. És miután belőlünk már hírmondó sem marad, ők még mindig évmilliókig itt lesznek!

Szinte hallom, hogyan beszélget majd rólunk Károly a többi rovarral, miközben lerakja a petéit, és továbbörökíti azokat a sikeres géneket:

Nyitókép: iStockphoto