Ha illik, ha nem, akkor is MUSZÁJ!

Ilyenkor jönnek mindenféle pszichológiai érvek. Hogy ez valami lelki közelség jele. Vagy épp ellenkezőleg, a kapcsolat ellaposodását jelzi. Van, aki illemszabályokkal jön. Mások szerint humorforrás lehet.

Mert bizony nem mindegy, hogy valaki úgy "illemtudó", hogy közben fantasztikus emésztéssel rendelkezik, vagy komoly testi (és lelki) szenvedést okoz neki a visszatartás kérdése...

Kati története következik:

Világ életemben marhára szégyelltem, ha szellentenem kellett. Külön nehézség, hogy sosem volt rendben a bélműködésem. Így gyakran napi rendszerességgel rám tört az a bizonyos kínzó, feszítő érzés. Semmit sem tudtam kezdeni vele. A gázok távozni akartak, és nem tűrtek halasztást.

A fiúknak szabad, sőt, dicsőség!

Gyermekkoromban csodálkozva néztem: hogy lehet, hogy a fiúk büszkén döngetik a mellüket, ha jó csípős szagút produkáltak a tábori szobában vagy az osztályteremben -, míg a lányok nem pukizhattak.

- mondja sok srác, így aztán én is beálltam a hercegnők sorába: csendben lapítottam. Egy-egy visszatartási kudarc után a fiúk hangosan röhögtek, és tippelgették, melyik srác lehetett a szag forrása. Mindig találtak valakit, akire ujjal lehetett mutogatni, és mindenki nagyon jól mulatott: engem kivéve. Én gyötrődtem a szégyentől.

Egyetemista koromra már szinte menetrendszerűre állt be, hogy az estéket végigpukizom. Totál kellemetlen volt, mert pont abban az intervallumban jártam társaságba. Amikor lehetett, igyekeztem félrehúzódni, "kivinni a szobából", de általában nem lehetett megoldani. Helyette csak zavartan tippelgettem: most csak én érzem a táncparketten vagy mások is?

Letagadtam, ami még rosszabb érzés volt

A legborzasztóbb az volt, mikor egy faházba sikerült bebüdösítenem a barátaim orra alá. Rettentően szégyelltem, hogy kellemetlenséget okozok nekik. Mikor aztán valaki elkezdte hangosan találgatni, ki lehetett, azt a taktikát választottam, hogy mást vádolok meg:

A végső döfés pedig az volt, mikor az esetet követően elmentünk sétálni egy barátommal, hogy kiszellőztessük a fejünk, mire ő így szólt nekem:

Legszívesebben elástam volna magam. De tényleg. Ott helyben, élve, jó mélyre a föld alá.

A pasimnak sikerült megtörnie a szégyent bennem

Néhány napja randiztunk, mikor véletlen az orra alá szellentettem. Egyértelmű volt, hogy én voltam. Addigra már annyira nagy volt bennem a feszültség, hogy elbőgtem magam neki. Ő pedig a világon a legjobb választ adta:

Tudatosan vagy nem, de onnantól elkezdtünk játékot űzni abból, hogyha véletlen eleresztettem egy galambot, ő megdicsért. Minden alkalommal, egészen addig, míg már én is büszkén jelentettem be neki:

Felesleges szenvedni

Nem tehetek a bélműködésemről. Próbálom gyógyítani, de eddig nem sikerült. Semmi értelme, hogy rosszul érezzem magam miatta! Hisz nem volt bennem rossz szándék, és neveletlen sem vagyok.

Sajnos a testi probléma még nem oldódott meg, de lelki téren már látom a fényt az alagút végén. Sikerült ezt az egészet annyira helyretennem magamban, hogy egy buli közepén be mertem vallani a többieknek:

Meglepetten bólintottak, és kinyitották az ablakot. Nem gúnyoltak ki: talán azért, mert egy lányt emiatt nem lehet csúfolni, vagy mert nem lett volna értelme.

Persze azóta is bosszankodom, ha rám jön a "roham", de már sokkal könnyebb elviselni esendőségem. A párommal csak viccelődünk rajta. A család előtt szóra sem méltatom. Barátok és ismerősök előtt pedig esetenként bevallom, és elnézést kérek. Vagy csak csendben mondogatom magamnak:

A legjobb pedig talán az lenne, ha odáig jutnék, hogy meg is köszönöm magamnak:

Sajnos most még haragban vagyunk: én és a testem.

Nyitókép: iStockphoto