Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a következő sorok bibliaelemzéssel folytatódnak, hadd oszlassam el a kételyeket. Ezt csak amolyan gondolatébresztőnek szántam, mert szeretem az olyat. A továbbiakban a testvérkapcsolatokról lesz szó, még pontosabban azok változásáról az idő előrehaladtával.

Lehet, hogy a génjeink közösek, de ez a játék csak az enyém!

Amire célozni próbálok, az, hogy elég változatos viszonyokat takar a "testvérkapcsolat" szó, ezért nem egyszerű általánosan beszélni róla. Mégis azt gondolom, van egy érzés, ami óhatatlanul felbukkan majd' minden testvérben.

Ez nem más, mint a már említett féltékenység.

Vagy akár hívhatjuk irigységnek is. Mindegy, hogy elsőszülött, középső vagy legkisebb az ember. Szinte biztos, hogy lesz valami/valaki, amit/akit a másik kap meg, pedig ő is vágyik rá. Véleményem szerint ez normális. Emiatt nem kell ostorozni magunkat vagy szégyenkezni.

De ha nem csak negatívan tekintünk erre, és elfelejtjük a bevezetőben említett nem happy enddel végződő történetet, feltűnhet, hogy ez az érzés jó dolgokra is sarkallhat. Például, megpróbálunk jól viselkedni, hogy anyukánk a mi fejünket is megsimogassa. Igyekszünk jobban teljesíteni az iskolában, hogy mi is hazavihessünk egy dicséretet. Odatesszük magunkat, hogy megkapjuk a kívánt munkát. És igyekszünk fenntartani a megteremtett javakat. Tehát leegyszerűsítve: azt a testvérünket, akire épp féltékenyek vagyunk, tekinthetjük követendő példának, és akár még tanulhatunk is tőle.

Vagyunk MI, és vannak ŐK

No, de azért nem kell azt gondolni, hogy csak féltékenyek lehetünk a testvérünkre. Hiszen egyfajta szövetségben is vagyunk velük. Mindegy milyen korkülönbségről van szó, ha a szüleinkkel szemben kell fellépnünk, gyakran a testvérünkhöz fordulunk, mint elsőszámú támogatóhoz.

• Gyerekként ez főleg arról szól, hogy később legyen a takarodó.
• Tiniként tovább szeretnénk a buliban maradni.
• Felnőttként szeretnénk, ha a szülők kevesebbet szólnának bele a mindennapi dolgainkba.
• Idősebb felnőttként pedig arról győzködjük őket, hogy menjenek el orvoshoz, vagy ne hajtsák túl magukat.

Lényeg a lényeg, megnyugtat és nagy segítséget ad, ha a szülői bíróság elé nem egyedül állunk, és esetleg kapunk néhány támogató szót testvérünktől, még akkor is ha 2 perccel ezelőtt még épp a pokolba kívántuk.

Egy átokkal kevesebb, egy jó kapcsolattal több

Ha engem kérdeztek, én azt mondom: igen.

Ha tetszik, ha nem, meghatározó részei az életünknek, és mint ilyen, személyiségünk kialakulásában is részt vesznek. Lehet, hogy példaképként tekintünk rájuk, lehet hogy ellenpéldaként, vagy egyszerűen egy olyan családtagként, akinek ha elkezded mondani, hogy "anyu, már megint..." vagy "apu, nem hagy békén a..." pontosan tudni fogja min mész keresztül. És ahogy öregszük, rájövünk, hogy mekkora kincs az, amikor valaki megért minket.

Nem azt mondom, hogy ha valakinek nem éppen a legeszményibb a kapcsolata a testvérével, szégyellje el magát. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy életünk meghatározó szereplőjéről van szó, és ha tehetjük, igenis igyekezzünk ápolni ezt a kapcsolatot.

Ha Kain is ezt teszi, megspórolhatta volna az Úr átkát. Ami, valljuk be, nem egy rossz tényező.

Nyitókép: iStockphoto

_{A cikk megjelenését támogatta a Magyar Telekom.}