Mondd, mennyit ér az ember ha bűntelen, de gyenge?

Az utcán sétálva, ha az ember egy fekvő emberbe botlik, az semmiképpen nem egy rászoruló. Nem egy tisztes nagypapa, aki esetleg rosszul van, vagy egy rendes asszony, akinek leesett a cukra. Aki utcán hentereg, az alkoholista csöves. Pedig az is ember, aki csöves...

Mi elmegyünk fesztiválozni, agyagra isszuk az agyunkat, takony részegen fetrengünk a sárban, alkalmi szexbe bonyolódunk - de nem vagyunk csövesek, mert a szüleink rendesen dolgoznak és van hol laknunk.

Amikor az osztályba új gyerek jön, végignézzük a ruháját és már meg is van ítélve: ha nem márkás a cucca, lehet bármilyen okos, tehetséges, örök bélyeget rakunk rá - és roppant mulatságos rajta élcelődni.

Amikor mások látnak minket, szolidárisak vagyunk. Sajnáljuk a rokkantat, támogatjuk, aki más és gyűlöljük a rokkant parkolóba álló celebeket. Hirdetjük, hogy egyformák vagyunk, mindenki egyenlő. De az első vita folyamán lebuzizzuk, akivel nem értünk egyet. Ha valaki ügyetlen, azt mondjuk rá nyomorék vagy, és ha az Obi előtt nincs más, hát beállunk a rokkant parkolóba, mert azok meg aztán minek mennének tapétát venni...

Aztán ha úgy van, negyed óránként cserélünk profilképet valami ütős kis idézettel, amiről azt se tudjuk honnan származik, aki írta miért írta, miből lett kiragadva?

Persze az utcán nem köszönünk senkinek, mert az menő. Lóg a cigi a szánkban, és úgy lázadunk a klisék ellen, hogy minden lázadóval egyformák vagyunk.

A gyarlóság természete már csak ilyen: az ember nem szereti magában felfedezni, mindig csak mások a hibásak, mások a hülyék, mi mindent jól csinálunk, - ha pedig mégsem, akkor se mondja azt meg nekünk senki!

Nyitókép: iStockphoto