Narkós a legjobb barátom - és én észre se vettem 2. rész

Az ember olykor túl nagy, vagy éppen túl kicsi jelentőséget tulajdonít a saját tetteinek. Sőt még utólag is nehéz meghatározni döntéseinkről, hogy helyesek voltak-e.

Így utólag úgy gondolom, ha akkor teszek valamit, ha akkor jobban figyelek a barátomra, másképpen alakulnak a dolgok. Persze nem lehetek benne biztos, de a kérdés azóta is megválaszolatlanul lebeg az ágyam felett, álmatlan éjszakákon át.

Másnap nem találkoztunk, sőt, néhány hétig be sem nézett a kocsmába. Mire megjelent kipletykálta magát az esetről a falu, a botrány pedig szép csendesen elült, ezért mindenki úgy fogadta, mint korábban. Ő mégis zavartan viselkedett, bő lére eresztett mondandója, soha véget nem érő körmondatokba torkollott.

Pár perc után felriadt, telefont kerített és elrohant. Ahogy később mesélték, miután visszatért, üvöltözött, ruháját tépte és közben kacagott, hányt majd hörgött, inni kért, és végül az egyik asztalra vizelt. Kidobták a kocsmából, de ő csak nevetett.

Én akkor nem voltam ott, de szóltak, hogy menjek, mert Gábor beszedett valamit.

Mire odaértem az árokban feküdt. Furcsa kicsavart pózban, maga alá tekert lábbal próbált felkelni. Megdöbbentő volt.

A fiú, akiben jobban hittem, mint a testvéremben, a srác akinek tehetsége minden nap lenyűgözött, magzatpózban hevert az út porában.

Hiszen az elesetteknek nincsen kockás hasuk, tetovált karjukon nem hullámzik az izom minden mozdulatra. Valahogy az ember nem ilyennek képzel egy embert aki az életéért küzd. Egy ilyen irigylésre méltó fiú szánalmas helyzete, görbe tükröt mutatott ott nekünk.

Teste görcsösen rángott, száján kellemetlen hab ült. Mi, akik szimplán csak alkoholisták voltunk, helyette szégyelltük magukat.

Lassan tértünk magunkhoz, valaki plédet hozott, hívták a mentőt és szóltak a nagyinak. Nekem két ujjamon bánta a bőr a segítségnyújtást: nyelvét kutattam a szájában, hiszen fuldoklása egyértelmű volt. Ahogy a nyelvéhez értem, ráharapott a kezemre és közben öklendezve hányt, csupa piszok lettem, ruhámon savanyú szagú váladék volt mindenütt..

Mi nagy macsók, akik percekkel ezelőtt még vígan mulattunk, politikáról és az élet nagy dolgairól vitatkoztunk, megsemmisülve sütöttük le szemünket egy törékeny öreg hölgy tekintetének súlya alatt roskadozva.

Csend volt. Kínos mély csend, melyben az egyetlen zaj Gábor egyenetlen lélegzetvételének hangja volt, akadozva vette a levegőt, hol mélyen beszívta, hol csak pihegett, olykor pedig hosszú, túl hosszú ideig nem mozdult a mellkasa..

Egy ilyen szünetben, amikor az ember idegei pattanásig feszülnek, a távolban megszólalt egy sziréna. Kicsit bizakodóbban néztünk egymásra egészen addig, amíg a nagyiból ki nem szakadt egy éles fájdalmas sikoly.

Nyitókép: iStockphoto