Babyblues, avagy a szülés utáni szomorú dallamok

A gátseb szépen gyógyul, szinte biztonsággal ráülök - ellenben a farokcsontba nyilalló fájdalom meg tud lepni. Sokszor olyankor jön, amikor kezemben a gyerek. Rémisztő, ahogy megremegek, ő pedig nyaklik ide-oda.

Vissza a fürdéshez. Ma én fürdetek.

Nem bírom ha sír, de azt mondják a nálam bölcsebbek, hogy az is gyanús, ha nem sír. Na pont ilyen ellentmondásokkal van tele ez az egész. Tessék, most megint bőgök. Nem szimplán sírok, hanem zokogok. Keserves kétségbeesett kapálózás. "Soha semmi nem lesz olyan már, mint régen." Elvileg pont ez volt a cél, szóval...

Tegnap tizenöt percre kiszabadultam a lakásból. Ültem a ház előtt a téren, feszengtem a padon (farokcsont), és arra gondoltam, hogy mikor utoljára így ültem itt, még várandós voltam (nyilván megint bőgök), és rohadtul elegem volt az egészből.

Akik elzarándokoltak hozzánk az elmúlt napokban, mind azzal nyugtattak, hogy hat hét és vége ennek a hormon-sztorinak, addigra elapadnak majd a könnyek is. Tartsak ki.

Gyakorlatilag nincsenek érzelmeim. Nem érzek semmit, csak valami iszonyú nagy káoszt idebent, valami megfelelési kényszert, nyomasztó súlyt, gyötrő felelősséget, kínzó aggodalmat, kétségbeesést, dühöt és a többit, de rózsaszín, csecsemő illatú angyali szeretetet nem. A született anyák biztosan nem így csinálják.

Nos, lejárt az idő. A baba nyomatékosan közli, hogy éhes és ezen a világon senki nem tud most segíteni, csak én...

Még négy hét, addig pedig dübörög tovább a babyblues.

Nyitókép: Dreamstime