Azt gondolod, ezzel megóvod, de valójában ártasz a gyereknek, ha nem beszélsz az érzéseidről

Sarkalatos kérdése a gyermeknevelésnek, mikor, mennyit és hogyan közöljünk a gyermekünkkel: mennyire avassuk be felnőttként az életünkbe, annak örömeibe, problémáiba, mennyit kell tudnia egy kicsinek arról, ha éppen krízishelyzetben vagyunk, ha a folyamatosan fennálló stresszhelyzet miatt feszültek vagyunk, ha megoldhatatlannak tűnő gonddal küzdünk, vagy éppen szárnyalunk az örömtől, a felszabadultságtól.

Szülőként talán az egyik legfontosabb feladatunk, hogy mindig, minden pillanatban önazonosak legyünk: ezzel olyan útravalót adunk gyermekünk kezébe, amit egész életében hasznosítani tud és elősegíti, hogy egészséges módszerekkel álljon hozzá a későbbi problémáihoz és képes legyen azokat megfelelő módon kezelni, megoldani.

Sok szülőtől hallom, hogy nem beszél a gyermekével az érzéseiről, az örömeiről, a gondjairól, főleg azokról, amikkel kapcsolatban úgy érzi, meghaladják az erejét, a teljesítőképességét, s amiktől rosszul érzi magát, hivatkozva arra, a gyerek maradjon gyerek, nem kell terhelni a problémákkal. Ezek a szülők soha nem mutatják a szomorúságukat, a dühüket, a frusztráltságukat, az elkeseredésüket, nem sírnak, nem omlanak össze. Ezzel a fajta stratégiával – bár teljesen jóhiszemű meggyőződéssel vélik és cselekszenek így – mégis többet ártanak a gyermeknek, mint gondolnák.

Ahogyan az idézetből is kiderül, s ahogyan másik cikkben is írtam erről, a gyerekek roppant érzékenyek a „láthatatlan" energiákra, érzelmekre, gondolatokra. Akkor is levesznek és átvesznek minden rezgést, rezdülést a környezetükből, ha beazonosítani, megfogalmazni nem tudják, mit éreznek pontosan, de egy biztos: a beazonosíthatatlan érzelmi állapotok egy idő után frusztrációhoz, szorongáshoz vezetnek, ráadásul az elhallgatás – még ha teljesen jó szándékkal történik is – azt az üzenetet közvetíti, hogy a negatív érzelmeknek, reakcióknak nincs létjogosultságuk.

A gyermekek így nem tanulják meg felismerni és beazonosítani a különböző érzelmi és gondolati formákat, és nem fognak tudni különbséget tenni a saját és mások érzelmei között sem. Ráadásul nem kapnak olyan építő, kreatív problémamegoldó technikákat, módokat, amiket később használni tudnának. A másik gond az elfojtással, a titkolózással az, hogy a gyermek úgy érezheti, az adott helyzetre, állapotra való tűpontos megérzései nem helyesek, ez pedig meghasonlást és lelki frusztrációt okozhat.

Mit tehetünk szülőként, hogy egészséges lelkű, a problémákkal, krízisekkel, stresszes helyzetekkel kreatívan, építő módon megküzdeni tudó gyermeket neveljünk? A válasz egyszerű, s talán mégis nehéz annak, aki nem szokott hozzá, hogy bátran vállalhatja és kifejezheti nemcsak az örömeit, de a negatív érzéseit is. Fogadjuk el, hogy minden emberi érzésünk természetes és hozzátartozik életünk teljes spektrumához. Mindenki életében vannak nehéz időszakok, amikor nem kell folyton mosolyogni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne: nyugodtan sírhatunk, lehetünk szomorúak, dühösek vagy akár lélekben kimerültek is.

A lényeg, hogy a gyermeknek, az életkorának megfelelően, minden esetben mondjuk el, mi történik, mi zajlik bennünk és miért, biztosítsuk arról, hogy ezek az állapotok az élet természetes velejárói, s közben erősítsük meg azt, hogy van eszközünk a megoldásra, ez az állapot el fog múlni. Ebben az esetben a gyermek képes lesz megérteni és elfogadni a helyzetet, nem alakul ki benne szorongás vagy egyéb pszichés probléma, viszont olyan útravalót kap az egész életére nézve, amit mindig, minden körülmények között hasznosítani tud, s megtanulja, hogy az emberi érzelmek széles skálája normális és hozzátartozik a mindennapokhoz.

Szóval, kedves szülők, ha nektek magatoknak is tanulni kell ezt a folyamatot, vágjatok bele, sajátítsátok el a pozitív stresszkezelési technikákat, módszereket, éljétek meg az érzéseiteket, s bátran beszéljetek róluk a gyermekeitekkel. Meg fogtok lepődni azon, milyen tiszta bölcsességgel, elfogadással, megértéssel állnak majd a kisgyermekek és a kamaszok ahhoz az önazonos felnőtthöz, aki így fordul feléjük.

Nyitókép: Shutterstock