Apám meghalt, mégis ő segített át a miatta érzett gyászon

A legnagyobb félelmem mindig az volt, hogy elveszítem a szüleimet még azelőtt, hogy elég erőssé válnék a hiányuk feldolgozásához. Minden más félelmem az idővel és a tapasztalásoknak köszönhetően elmúlt, csak ez az egy dolog kísértett, amióta csak az eszemet tudom. Aztán 2019. május 2-án valósággá vált. Ekkor már majdnem 35 voltam, de még mindig nem éreztem magam annyira felnőttnek és erősnek, hogy apám halálával megbirkózzak. És a valóság sokkal rosszabb volt, mint amit valaha is elképzeltem...

Isten nem volt segítség

Bármennyire is akartam, nem tudtam akkoriban hinni Istenben és a mennyországban. A gondolat, hogy apám a puha, fehér felhőkön, vidáman lógatja a lábát, határozottan kiakasztott. Egyetlen dolog vigasztalt csak, amit az iskolában tanultam: az energia nem vész el, csak átalakul. Így legalább azt képzelhettem, hogy apám energiájának egy része a halála után is velem marad.

Természetesen nem a fizika adta meg a kellő erőt a folytatáshoz – az apám volt az, aki végül segített. Nagyszerű ember volt, szeretnivaló, gondoskodó, felelősségteljes és nagyon okos. Csodáltam őt. Az egyik utolsó beszélgetésünkkor (amiről akkor még nem tudtam, hogy az) azt mondta nekem, hogy hisz bennem, büszke rám, és egészen biztos benne, hogy megtalálom a saját utamat. Ez mélyen megérintett, mert tudtam, hogy nem mond ki ilyesmit könnyelműen. Akkoriban nagyon nem volt rendben az életem: volt ugyan munkám, de utáltam, pénzügyileg sem álltam jól, emiatt pedig nagyon magam alatt voltam. Apám mégis büszke volt rám.

Ő lendített át a gondokon

Apám halála után pár héttel az életem fordulatot vett, minden rendeződött. Munkahelyet váltottam, ennek köszönhetően pedig sikerült rendbe tennem a pénzügyeimet. Elkezdtem bízni magamban, és újra kedvet kaptam az élethez. Apám is mesélt nekem arról, hogy fiatal férfiként még bizonytalan volt, és csak 30 felett találta meg önmagát. Az én esetemben azonban a koromon kívül valami más is nagy szerepet játszott: apu meggyőzött, hogy nekem is sikerülhet! Hitt bennem, tehát elkezdtem én is hinni magamban. Ennek köszönhetem, hogy megtaláltam az utamat.

A gyászon egy felismerés lendített át

A gyászban apám mondatai nem tudtak segíteni, azok az életemet tették pályára. Vigaszt az a felismerés hozott, hogy apám örökre része marad az életemnek. Ha félek valamitől, kihívással szembesülök, vagy stresszelek, emlékeztetem magam arra, hogy ő hisz bennem, büszke rám, és már akkor is az volt, amikor oka sem volt rá. Apu nem csak az emlékezetemben és a szívemben él tovább, hanem a tetteimben és a döntéseimben is, hiszen annyi mindent kaptam tőle! 

Nyitókép: Shutterstock