A halál nem lehet tabu!

Az élet véget ér, és többé nem látjuk a szeretteinket. Lehet, hogy nem olyan téma, amit egy szülinapi partin fel lehet dobni és jót nyammogni rajta - de beszélni kell róla. Sokkal fontosabb, mint azt gondolnánk.

Az, hogy miként vélekedünk a halálról, milyennek képzeljük el, azt az életünk során gyűjtött tapasztalatok adják. Az, amit a családunk mesélt vagy, amit egyes szeretteink temetésén láttunk, hallottunk. Amit a mesék, filmek, könyvek közvetítettek nekünk. Az emberek egy része attól fél, hogy a halál fájdalmas, és nem tudja mi vár rá.

Egy sötét helyen fog bolyongani, mint egy Stephen King regényben? Hiszen mi van, ha mégsem vár rájuk a Fény és a Mennyország? Másokat főleg az kavar fel a témában, hogy félnek a szeretteik elvesztésétől. Ezért az tűnik a leglogikusabbnak és kényelmesebbnek, ha az egész halál témát besöprik a szőnyeg alá. A felszín felett úgy tesznek, mintha nem zavarná őket, míg a felszín alatt rettegnek tőle.

A saját halálomról bármikor, bárkivel szívesen beszélek. Valószínűleg azért, mert gyerekkorom óta mélyen hiszek a túlvilági életben. De nagyon sokáig nem bírtam gondolni és beszélni a szeretteim lehetséges haláláról. Még akkor sem, amikor drága anyósomról tudtuk, már csak hetei vannak hátra. Ő is tudta, fel is volt rá készülve, és éppen ezért igénye volt arra, hogy beszéljünk a halálról.

Hozzáteszem, ugyanígy nem szerettem azt, ha édesapám rukkolt elő azzal, mik a kívánságai azután, hogy elment. Hála az égnek nem beteg, csak úgy érzi, abban a korban van, amikor jobb ezeket a kérdéseket tisztázni. Én pedig nem tagadhatom meg tőle a természetes vágyat, hogy felkészüljön az eljövendő halálára. Most már belátom.

Családunkban hosszú hónapokig az egyetlen és legfőbb téma a halál volt. Egy haldokló mellett nincs is ennél természetesebb. Tudtuk, hogy senki sem szeret róla beszélni, de szükséges. Utólag mind belátjuk, így volt helyes. Mert erre van szükség ahhoz, hogy a haldoklóval együtt mi magunk is felkészüljünk. Ez a titka a méltóságteljes halálnak. A végtisztesség nem akkor kezdődik miután elmentünk, hanem már jóval azelőtt.

Minden rossz érzés nélkül, hogy elrontjuk a hangulatot vagy fél óra, óra erejéig egy kicsit a halál árnyékában kell tartózkodni. Hiszen egyikünk sem kezeskedhet afelől, hogy megéljük a kilencvenet. Bármikor történhet valami, ami miatt a halál és a gyász a mindennapjainkra részévé válhat.

Meg kell hallgatnunk a szerettünk temetésével kapcsolatos kéréseit, ahogy nekünk is tudnunk kell beszélni a saját elképzeléseinkről. Vessük fel, mi lenne, ha egyikünk halálos beteg lenne, mit szeretnénk abban az esetben! Nem csak praktikussági okokból kell ezt tennünk. Sokkal inkább lelki okokból. Ugyanis nem vagyunk felkészülve szeretteink elvesztésére.

Igaz, erre nem is lehet felkészülni. Mégis szembe kell néznünk azzal, hogy nem élünk örökké. Ahogy szeretett családtagjaink sem. El kell fogadni: a halál az életünk természetes része. Ezt pedig jobb elkezdeni, még az említett vasárnapi beszélgetéseken, mint a halott vagy haldokló felett állva. Kerüljük el annak a lehetőségét, hogy kifussunk az időből.

Engedélyezzük a haldokló szeretteinknek, hogy elbúcsúzzanak, rendbe tegyék a kapcsolataikat, bocsánatot kérhessenek, elmondhassák az érzéseiket. Mindezzel nemcsak velük teszünk jót, hanem magunkkal is, mert megkönnyíti majd a gyász feldolgozását. Sőt, a körülöttünk élő fiatalokkal is jót teszünk, mert segíthetünk eloszlatni a halálfélelmüket. A halál nem lehet tabu. Beszéljünk róla bátran, és kötöttségek nélkül még akkor, amikor nem árnyékolják be gyászfelhők a napjainkat.

Nyitókép: Shutterstock