Csak bámulom, de nem merem megszólítani

Már első alkalommal felkaptam pillantásom, amikor felszállt a járatra. Majdnem elejtettem könyvemet is, ahogy végig mértem. Sötét haja, lélekbe látó világoskék szemei azonnal elvarázsoltak. Magas volt, karcsú, jól öltözött és ápolt. A forgóban állt meg, majd felém nézett. Egyből libabőrössé váltam, s arcomat ellepte a pír. Zavartan tekintettem félre, majd gyorsan visszatértem könyvem lapjaihoz. Hallani véltem halk kuncogását, de úgy éreztem, csak képzelődöm. Nem utazott hosszan, hat vagy hét megállóval később leszállt. Az ablakon keresztül azonban még visszanézett és megejtett egy vigyort. 

Kócos és hullámos, barna hajam minduntalan kiszökött a hajcsat fogságából. Nagyot ásítva igazítottam meg szemüvegem egy nagyobb döccenő után, amikor a busz ismét megállt. Lélegezni is elfelejtettem, mikor ismét megpillantottam őt. A srác persze, nem jött közelebb, újból a forgóban állt meg, aztán felém tekintett. Próbáltam arra fogni a dolgot, hogy csak kifelé bámul az ablakon, vagy a mögöttem ülő szőke, babaarcú lányra néz, ám amikor ismét felé lestem, újfent vörösre gyúlt orcám. Tagadhatatlanul engem figyelt, majd ugyanolyan zavartan fordult el, ahogy én is. Talán még mulattatta is a reakció, melyet kiváltott belőlem, hiszen ismét paprikapiros voltam, miközben zavartan hol rá, hol könyvem lapjaira vagy az elsuhanó tájra tekintettem.

A jelenet ezt követően minden hétköznap reggel megismétlődött. Legalább két hétig úgy éreztem, pillantása hatására újra tizenöt éves fruska vagyok, aki egyből zavarba jön és csak cincog, reszket, s félve les felé. Két hét után már képes voltam higgadtabban kezelni a dolgot és álltam tekintetét. Legalább már nem vöröslött azonnal az arcom. Egyik nap egy kisebb grimaszt is megejtettem felé, mire nyelvet öltött rám. A reggelek ezt követően váltak egyre érdekesebbé. Egyik nap azon kaptam magam, hogy már könyv sincs nálam, hiszen sokkal érdekesebb dolgot találtam. Az, hogy láthattam őt reggelente, boldogsággal töltött el, a hosszú út pedig néhány pillanatnak tűnt csupán. Ennek ellenére mégis egyre inkább elöntötte szívemet a hiábavaló várakozás és a csalódottság vegyes érzete. A reggeli rutin nem változott, én pedig kezdtem kiborulni, hogy itt megreked a kapcsolat, mikor már ismertem arcának, ujjaiknak minden kis apró részletét, különböző arckifejezéseit, kedvenc ruháit. 

Magamba zuhanva ültem a buszon aznap reggel, zavartan pillantva körbe. Hátha csak lekéste a buszt. Talán közbejött valami, nem lehet, hogy többé nem ezzel a járattal utazik. Azon a héten egyszer se láttam őt, az út pedig hosszabbnak tűnt, mint valaha. Fájó szívvel vettem magamhoz ismét könyvemet hétfőn, fel se nézve a lapokból. Látni se akartam a zord külvilágot, a sorsot, mely így kibabrált velem. Csak kicsit lettem volna bátrabb, már ismerném. Lehet csak egy randi erejéig tartott volna kapcsolatunk, de legalább megpróbálhattam volna. De nem, én marha elszalasztottam az esélyemet! Mert nem mertem megszólítani. Morcosan pillantottam a mellettem állóra, aki a hátsó ajtón szállt fel egy pár megállóval ezelőtt. Nem volt tömeg, bőven volt hely, nem értettem, miért torpant meg mellettem a fickó, miért tornyosult fölém. Ráadásul már a leszállásjelzőt is megnyomta, de legalább az illata kellemes volt. 

– Szia! - Ütötte meg fülemet a férfi hangja, mire összerezzentem. Zavartan tekintettem fel, ugyan, mit akarhat? A kékszemű, kit egy hete nem láttam, most vidám mosolyt ejtett meg felém, intett, és már lépett is az ajtóhoz. Döbbenten bámultam, szinte fel se fogva, mi történik. Testem ösztönösen mozdult, a záródó ajtók sípolását hátam mögül hallottam csupán. Egy pillanatra magam is meglepődtem, hogy milyen észvesztő sebességgel ugrottam le a buszról a srác után, ki már a zebránál járt, vissza se nézve. Ha nem kiabálok, ma is elmegy, tán örökre elszalasztom.

– Szia! - kiáltottam utána, remélve, hangom elér hozzá. Egy pillanatig habozott, majd felém fordult. Vidám mosollyal arcán sétált vissza a megállóba. A munka megvár, azt hiszem, ez egyszer késhetek. Ez most sokkal fontosabb.

Nyitókép: Shutterstock