El kell gyászolnom azt az életet, amire vágytam, de nem adatott meg

42 éves nőként, ha még nincs gyereked és házas se vagy, ergó nem kellettél még senkinek igazán (vagy aki akart volna téged, őt meg te nem akartad), felmerül, hogy valami nagyon nem stimmel veled. Túl magasak az elvárásaid vagy te vagy valamiért annyira gáz, hogy még nem keltél el a piacon. S ha nem lenne elég ez az erős megbélyegzés, akkor ott van még a biológia órád, ami szüntelenül és könyörtelenül ketyeg. Már fontos szempont egy randin, hogy a másik akar-e (még) gyereket, mert nincs elfecsérlendő időd, 1-2 éved van, ahol lassan már minden hónap számít.

Én sokáig kutattam, hogy mi a baj velem. Évek óta járok önismereti tanfolyamokra, lementem a lelkem legmélyebb bugyraiba és találtam sok mindent, amivel meg tudom magyarázni, hogy miért vagyok még mindig egyedül.

Nyilván én is tehetek róla, hogy így alakult, nem akarom áldozatnak feltüntetni magam, de attól még nehéz. Nehéz a sok egyedüllét, a kétségbeesett próbálkozások, a sok visszautasítás, arról nem is beszélve, hogy összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy lehet, hogy ebben az életben már nem leszek édesanya.

Sokat bántottam magam emiatt és óriási nyomást helyeztem saját magamra, hogy ezen változtatnom kell. Rendszeresen jártam ismerkedős programokra, jelentkeztem társkeresőkre, de csak nem jött az igazi. Helyette volt sok kudarcba fulladt reménykedés, meghiúsult randi, ghosting és számos csalódás, ami sokakkal megesik, akik bevetik magukat a társkeresés sűrűjébe.

Volt egy pont, ahol felismertem, hogy ez nem vezet sehova, hogy ekkora nyomást helyezek saját magamra. Bár az az élet, amit elképzeltem magamnak, eddig nem valósult meg, nem bánthatom magam állandóan emiatt. Sokszor mondták nekem, hogy minden ember élete és életfeladata más, mindenkinek más nehézségekkel kell megküzdenie és a legbölcsebb, ha ezt alázattal elfogadom és nem harcolok folyamatosan ellene. Biztosan még mindig okkal vagyok egyedül, valamit még mindig meg kell tanulnom ezzel kapcsolatban. Azt is sokszor hallottam, hogy nincs semmi baj velem, amúgy is minden ember úgy szerethető, ahogy van, nem kell ezért állandóan „tenni", hogy szeressenek. Ezt egy ideig nehéz volt elfogadnom,

Egy sorozatban hallottam azt az okosságot, hogy el kell gyászolnunk azt az életet, amit elképzeltünk magunknak, de (eddig) nem valósult meg. Ez a gondolat nagyon megtetszett, hisz benne van az elengedés és az is, hogy meg kell élni a fájdalmát annak, hogy amit szerettem volna, az (egyelőre) másképp alakult. Ettől függetlenül még lehet egy szép és tartalmas életem, csak épp más, mint amit gyerekkoromban elképzeltem magamnak. S ha egyszer szívből elengedem, talán meg is érkezhet, amire mindig is vágytam.

Nyitókép: Shutterstock