Mindig is későn érő típus voltam, de most már könyörtelenül ketyeg a biológiai órám

Ha egy 40-hez közeledő nővel beszélgetsz, akinek nincs még férje és gyereke, akkor esélyes, hogy szóba fog kerülni a nők legfőbb ellensége: az a bizonyos folyamatosan ketyegő biológiai óra.

Emlékszem, már serdülő lányként megérintett annak a szele, hogy későn érő típus vagyok. Akkor még az volt a téma, kinek mikor jön meg az első menstruációja, mikor csókolózott először és mikor járt először valakivel. Nekem talán mindegyik később következett be, mint az átlagnak, aminek lássuk be, utólag az égvilágon semmi jelentősége sincs, akkor azonban nyilván foglalkoztatott.

Az ember már tiniként is méregette magát másokhoz – neki milyen szép ruhái vannak, neki nagyobb a melle, ő pedig menőbb csaj, mint én. Sokszor éreztem magam úgy, mint a rút kiskacsa, aki tele van pattanásokkal és a fiúk rá se néznek. Sokszor telesírtam a párnámat, hogy engem senki nem szeret és nem is fog soha, a szerelmet egyszerűen nem nekem találták ki.

Aztán jött a főiskola, a rút kiskacsából hattyú lett és lassan a férfiak is elkezdtek udvarolni. Lett komoly kapcsolatom, több is, voltak viharos szerelmek az életemben, fájdalmas szakítások, de nem számított, hisz „volt még időm". Emlékszem, 26 lehettem, amikor a barátnőm szerelmes lett egy 33 éves srácba, akinek nem volt akkor még családja. Én nagy mellénnyel odavágtam, akkor biztosan valami nagy baj van vele. Hisz az a világ rendje, hogy az ember férjhez megy, gyereket szül, legalábbis én így képzeltem a jövőmet.

Úgyhogy jó nagy pofára esés volt, amikor betöltöttem a 33. életévemet és nekem se volt még se férjem, se saját családom. Az ember olyan felelőtlenül bánik az idővel, amikor fiatal. Évek szaladnak el egymás után és észre sem vesszük. Persze szülinapok alkalmából és szilveszterkor felkapjuk a fejünket, hogy basszus, még mindig nem ott tartok az életemben, ahol szeretnék, aztán megy minden ugyanúgy tovább. Próbálkozunk, kudarcot vallunk, aztán sajnáljuk magunkat egy ideig. Nem számít, hisz van még időnk.

Forrás: Shutterstock

40-hez közeledve viszont könyörtelenül megjelenik a biológiai óra, ami folyamatosan kattog az ember feje felett: tik-tak tik-tak és megjelennek a kínzó kérdések: Mi lesz, ha kifutok az időből? Mi lesz, ha már nem lehet saját gyerekem? Mi lesz, ha megöregszem és nem kellek már senkinek? És mi lesz, ha egyedül öregszem meg?

Innentől fogva az ember már napi szinten azt érzi, hogy nincs ideje. A barátaid lassan mind férjhez mentek és gyerekeket szültek, a családod nem győz másoknak magyarázkodni, mégis miért vagy még mindig egyedül és a társadalom is megbélyegez, hogy elfecsérelted az életedet és megérdemled a sorsodat. Fejedhez vágja a nőgyógyász, hogy bizony 40 felett már nincsenek éveid próbálkozni, marad a lombik, míg mások azt mondják, hogy önző vagy, hogy ebben a korban gyereket vállalsz, hisz öregasszony leszel, mire a gyermeked felnő.

Te meg ott állsz és világgá kiáltanád, hogy nem tehetsz róla, valamiért ez most így alakult és megpróbálsz nem kétségbeesésből és megfelelési kényszerből döntéseket hozni. Hisz továbbra sem akarsz olyan férfinak gyereket szülni, akit nem szeretsz és csonka családban sem szeretnél gyereket nevelni. Csak abban bízol, hogy most is érvényesül a szabály, hogy későn érő típus vagy és bár később, mint az átlagnak, de megvalósulnak az álmaid. Addig pedig összeteszed a két kezed, csak adja meg az Isten, hogy legyen elég időd....

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek