Aki csenddel veri a gyermekét, nem érdemli meg, hogy szülő legyen

Máskor is beszélgettünk otthoni dolgokról, hiszen melyik tizenéves nem beszéli ki a "családi titkokat", a szülők viselkedését, kisebb-nagyobb sérelmeit. Nyilván a mi gyerekeink is panaszkodnak ránk időnként, hiszen ők sem tehetik mindig azt, amit éppen szeretnének.

A barátnő szüleivel a viszonyunk jó, de nem baráti, nem véletlenül. Az édesanyával időnként beszélgetünk gyermeknevelési témákról, és bevallom, néha az álláspontjaink távolabb vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ehhez jöttek még azok a dolgok, melyeket a kislány mesélt a lányomnak, és a pár napos ittléte alatt nekem. Mit mondjak, nem jött meg a kedvem a szülőkkel való barátkozáshoz...

Az amúgy illedelmes, életvidám barátnő egyke, a lányomra testvéreként tekint, elképesztően ragaszkodik hozzá. Az édesanyja viszonylag későn jött rá, hogy van haszna, ha az ember folyamatosan képzi magát, sokáig elvolt az érettségijével, ám most, 40 évesen pedagógusként diplomázott. És talán emiatt még fájóbb, ahogy a gyerekére reagál, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt eltervezte. Márpedig tervei bőven vannak, mivel nem szeretné, ha a lánya is úgy járna, mint ő, és már családanyaként, 35 fölött jönne rá, hogy valamihez kezdenie kellene magával.

Ennyi felvezetés után jöjjön a sztori!

A kislány játék közben mesélte el, hogy neki otthon csak a szülei és azok barátai a társasága. Gyakran járnak hozzájuk felnőttek, ilyenkor beszélgetnek, társasjátékokat játszanak, kártyáznak, jól érzik magukat. Ő nagyon élvezi ezeket az esteket, de amúgy is imád a szüleivel játszani, nem is igen van más lehetősége hétköznapokon, de hétvégeken sem nagyon megy egyedül sehova, hiszen még gyerek. Egy valamit nem szeret, hogy ha nem úgy alakulnak az iskolai dolgai, ahogy az anyja várja - becsúszik egy 3-as, nem úgy sikerül a felelés, dolgozat, ne adj isten nem lesz kitűnő a bizonyítvány -, akkor a szülei kizárják őt a köreikből. Nincs játék, nincs közös program, még a telefonját is elveszik. Csak a szobája van és a magány. És ez így van addig, amíg ki nem javítja a „hibáját". Mert, hogy hibázott, az kétségtelen.

Hibázott, mert nem képes a jövőjét szem előtt tartani, hibázott, mert nem tett eleget az anyja kéréseinek, melyek inkább utasítások és elvárások, hibázott, rossz gyerek volt, aki nem becsüli meg azt, amit kap. Ezért szükséges őt megbüntetni, elvenni tőle, amit a legjobban szeret, a szüleit. Hogy megtanulja...

Van, hogy a játék és társaságmegvonás nem elég, olyankor jön a csenddel verés. Az anyja napokig nem szól hozzá érdemben, vagy sehogy sem. Az apja meg szereti a békességet... Ilyenkor azt éli át, hogy ő nem kell, nem szeretik, kiközösítik, baj van vele, ő rossz. Hosszan tudja sorolni a hibáit, melyek miatt szerinte neki a barátkozás is nehezebb, ezért is örül, hogy van neki a lányom, akivel nagyon szeretik egymást. Első látásra barátság volt, amihez - csak nektek mondom -, szükség volt a gyerekem nyitott, empatikus hozzáállására is, arra a mindenkit elfogadó és befogadó attitűdre, ami van neki, amióta él.

De a férjem megerősítette, hogy bizony van ilyen, az ő anyja is ilyen volt. A drága anyósom kedvenc „játéka" volt gyerekkorában a csenddel verés. Ezt kapta minden bűnös családtag, ha nem tett eleget anyuka követeléseinek, így a papa és a két gyerek is viszonylag gyakran volt kizárva a mama szeretetéből, ami magunk közt szólva, szerintem nem is létezik.

Hatalmi játszma volt ez a részéről, ahogy az egy tisztességes, nárcisztikus embertől elvárható, és bár apósomnál bevált, aminek a vége a teljes elhidegülés lett, ugyanakkor a bántalmazott férfiakra oly jellemző szánalom a mai napig benne tartja a kapcsolatban. Nem úgy a gyerekeket, akik tizenévesen rájöttek, hogy nem is olyan rossz, ha a mama csendben van, sőt, ha nem beszél, ők sem fognak, és onnantól ment a ki bírja tovább játék. Naná, hogy a férjem bírta a legtovább, eleve nem egy szószátyár, ráadásul lételeme a nyugalom, amit így meg is szerzett magának. Az első lépést mindig a mama tette meg felé, ő nem bírta tovább kommunikáció nélkül.

Volt, hogy két hétig tartott a csend, ami a férjem szerint idilli állapot volt. Ő, az apja és a testvére ugyanúgy beszélgettek, élték a kis életüket, de a passzív agresszív anyukát ignorálták, így gyakorlatilag a saját fegyverével győzték le.

A jelenség tehát létezik és arra, akivel szemben alkalmazzák, kifejezetten káros, - akár gyerek, akár felnőtt -, bár tény, hogy amikor a szülő hagyja figyelmen kívül a saját gyerekét, még kívülállóként is fájdalmas látni, el sem tudom képzelni, mit élhet át az a gyerek, akitől elfordulnak a szülei, akitől megtagadják a kapcsolódás lehetőségét.

Ugyanis a csenddel verés hatására a bántalmazott - mert ne legyenek kétségeink, ugyanolyan bántalmazás ez is, mintha szavakba öntenénk, mi minden utálatos a másik emberben - kétségbeesik, összetörik, ha a szeretett személy elérhetetlenné válik számára, nem érti, mivel váltotta ki ezt a viselkedést, hiszen semmi főbenjáró bűnt nem követett el. A másik számára láthatatlanná válik, nemlétezővé, ami elvezet az önvádig, addig, hogy a gyerek vagy felnőtt próbálja kitalálni, mi mindent tett, felsorolja az összes vélt rosszat és rossz tulajdonságot, ami odáig vezetett, hogy az őt büntető „ártatlan" kénytelen volt őt elutasítani. Az önmarcangolás, saját maga sértegetése következtében önbizalomhiány és az önbecsülés teljes elvesztése jöhet létre az áldozatban.

Tehát, ha egy vita közben valakinek a felesége/férje nem, vagy ritkán szólal meg, esetleg egy idő után teljesen elhallgat, nem kell mindjárt pszichopatának nevezni, nagy eséllyel csak nem tud mit mondani, vagy nem tudja, hogy mondja el, ami egyébként kikívánkozna, esetleg nem szeretne konfliktusba keveredni a párjával.

Egy azonban tény, én legalábbis így kezelem: aki a saját gyermekét szeretet- és önmaga megvonásával, csenddel bünteti, abban az emberben nincs igazi szeretet, és nem érdemli meg, hogy szülő lehessen.

Nyitókép: Shutterstock