Néha a gödör alján találod magad - de ott is van élet!

Az áttörés csak a húszas éveim második felében jött el, amikor egy nap belenéztem a tükörbe, és végre ki bírtam mondani: bassza meg, bármi megtörténhet! Talán furcsa, de én akkortól váltam kiegyensúlyozottá, mikortól elfogadtam, hogy a legszörnyűbb dolgok is utolérhetnek, és ettől semmi sem óv meg.

Sosem lesz garancia rá, hogy minden rendben megy: hogy nem halnak vagy betegszenek meg a szeretteim vagy én, hogy megtalálom azt a munkát, amiben igazán önmagam lehetek. Vagy hogy nem jön egy rohadt nagy meteor, ami éppen porrá zúzza a Földet... Semmiféle félelem és szorongás nem akadályozhatja meg, hogy beüssön a gebasz. Amint ezt tudomásul vettem, eljött a vágyott kiegyensúlyozottság, ami nagyjából azóta is tart.

Ahogy teltek az évek, azt is sikerült megfigyelnem, hogy ez az életnek nevezett játszma tökre olyan, mint mikor kártyázol a haverokkal, vagy társasozol a gyerekkel. Van, hogy őrült jó a lapjárásod, és sorban nyered a partikat. Néha olyan sokáig tarolsz, hogy a körülötted lévők mosolya kényszeredetté válik, aztán már csak némán szívják a fogukat.

Aztán ez idővel megfordul, és jön egy ellenkező periódus. Amikor nemhogy hatost nem dobsz a dobókockáddal, de még egy nyamvadt hármast sem. És vesztesz. Megint, megint és megint. Valahogy így játszunk az életben is. Szinte napra pontosan megfigyelhető, mikor fordul át egyik időszak a másikba. Egyszer csak úgy tűnik, hogy csőstől jön a baj. Én pedig megtanultam, hogy ezekben az életszakaszokban is nyugodtnak kell lennem.

Persze, ez az igazi kihívás... Mert baromi könnyű kiegyensúlyozottnak maradni, amikor éppen vattába csomagol az élet. De mikor beüt a szar, az ember könnyen megborul. Piszok rossz átesni a napsütéses szakaszból a szívóágra, amikor úgy néz ki, mintha minden összeesküdött volna ellened. Ekkor jön az, hogy választhatsz: vagy egyre elkeseredettebb dühvel küzdesz, és egyre jobban sajnálod magad - vagy veszel egy nagy levegőt, és tudomásul veszed az átmeneti korlátaidat.

Nálam most, másfél év föld felett repkedős tökéletesség után fordult egyet a gépezet. Betegségek jöttek sorban. Mint egy jó kis gyomorba vágás. Eleinte csak pislogtam, hogy mi van. Aztán rohadtul sértve éreztem magam, és határidőket szabtam. Két hét múlva vége lesz. Három hét múlva. Januárra. Valamikorra. Aztán észbe kaptam, hogy ez nem így megy. Rohadtul nem én mondom meg, meddig tart és hogyan. Kapálózhatok, háboroghatok, elkeseredhetek, de a lényegen ez úgysem változtat.

A sors pedig, mintha csak igazolni akart volna, megértetett velem olyan helyzeteket, amiket korábban nem igazán fogtam fel.

Na, ezt a sztorit jó ideig hatásvadász hülyeségnek tartottam. Mert oké, hogy szimbólumnak jó, de hogyan lehet a való életre átfordítani? Az egymás után jövő bajokat hogyan változtatod pozitívumokká?!

A jelenlegi helyzetemben viszont már értem. A megváltást nem az hozza, hogy hirtelen minden megjavul és újra tökéletes lesz. Hanem az, hogy észreveszem: van még ugyan egy csomó gond, de az előző héthez képest már egy KICSIT JOBB. Ez a "kicsit jobb", amivel túl tudod élni a bajokat, a peches időszakot, a nehézségeket. Ezek azok a lapátnyi földek, amik kellemetlenül a fejedre hullanak ugyan, de följebb tudsz lépni rajtuk egy arasszal. Amikor nem a teljes szabadulást vágyod elkeseredve, hanem értékeled az apró változásokat.

Szóval, most lépegetek. Kicsiket, de előre. És - ami a jó időszakban eszembe sem jutott - el fogom mondani ezt az egészet a fiamnak. Mert neki is meg kell tanulnia, hogy mindig lesznek átmeneti időszakok, amikor szar kerül a ventilátorba. És igen, egy időre ér kiborulni, elkeseredni, letörni... Egy időre. Aztán muszáj elfogadni, hogy most ezt a periódust éled. Majd jön újra a jobb. Minden egyes "kicsit jobb"-bal egyre közelebb van...

Nyitókép: Shutterstock