Hello rák, viszlát méh!

Harminc felett vagyok, évente járok rákszűrésre a nőgyógyászomhoz. 2019-ben életem egy nagyon nehéz időszakát éltem, és teljesen megfeledkeztem róla, fél évvel később mentem csak el, a tervezetthez képest.

Mivel eddig sosem volt gond, nem is izgattam magam, éltem az életemet, míg nem felhívott a dokim, hogy ez bizony nem lett fényes eredmény. Behívott mintavételre, vagyis, hogy kivágjon egy kis darabot a méhnyakamból, további vizsgálat céljából.

Ez egy rövid beavatkozás, reggel mész, este ki is engednek. Egyáltalán nem izgultam, Főként, mivel előtte egy komoly antibiotikum kúrán is átestem, mondván, hátha csak egy gyulladás okozta a rossz eredményt. Megbeszéltem az orvosommal – akihez már 16 éve járok -, hogy majd felhív. Egyszerűen kizártam annak a lehetőségét, hogy rákom van.

Röviden elmondta, hogy ez bizony rák és szerinte nem érdemes kockáztatni, a méhemet is ki kell venni. Nem mennék bele az indoklás részleteibe, mert az érzelmi hullámvasútban ennek nincs szerepe. A hír sokkolt, letettem, és zokogni kezdtem. Aznap még nem is igazán fogtam fel, hogy miért hatott rám ekkora erővel, csak másnap gondoltam végig.

Akkor volt már két gyermekem, és megvallom, nem is terveztem többet. A nemzőképességem elvesztése tehát nem zavart a dologban. A méhem ugyanakkor a nőiességem legerősebb szimbóluma, nem tudtam, mi lesz, ha elveszik tőlem.

A műtét komplikáció mentesen zajlott, az orvosom kedves és nagyon ügyes volt. Az első napra szinte nem is emlékszem, annyira fájt és annyira rosszul voltam, hogy altatókat kértem, de másnap már sétálgattam. A méhnyak eltávolításával a hüvelyem vége be lett varrva, mint egy zseb. A petefészkeim szerencsére megmaradtak, így nem kell hormont szednem.

Ám a méhem ment a veszélyes hulladékok közé.

Közvetlenül az altatás előtt, a műtőben odahúztam magamhoz az orvosomat, és megkértem, hogy készítsen a méhemről egy fotót. A műtét másnapján meg is mutatta a képet, és hát lehet, hogy elfogult vagyok, de én még életemben nem láttam ilyen szépet! Ott az ágyban, csövekkel és fájdalomcsillapítókkal betöltve az jutott az eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok. Hányan mondhatják el magukról, hogy látták egy ilyen meghatározó szervüket?

A méhszövet vizsgálata kimutatta, hogy az orvosom jó döntést hozott. Igazából, bevallotta nekem, hogy nem érti, miként alakulhatott ki másfél év alatt nálam egy ilyen stádiumú rák, ilyennel még nem találkozott. Nem árultam el neki, pedig erre speciel tudtam a választ. Pszichológushoz mentem, és végül elváltam. A testem próbálta jelezni előtte is, hogy valami emészt belülről, de a rák volt az, amivel sikerült véglegesen felnyitnia a szememet.

Egy nagy műtét elég volt, hogy minden rákos és rákmegelőző állapotban lévő sejtet eltávolítsanak a szervezetemből, nem kellett más kezelés. Hamar felépültem, és szinte ugyanúgy élek, mint előtte. Rendkívül szerencsés vagyok, és őszintén örülök, hogy, ha már rák, akkor ez jutott nekem.

K. Anna

Nyitókép: Shutterstock