Nagyi! Veled már nem törődhetek, de más idősekkel igen...

Már a harmadik alkalommal feltűnt, hogy ugyanazon a padon - szinte ugyanolyan mozdulatlanul - mindig ott ül egy idős bácsi. Nem nézelődik, nem próbál beszélgetni. Elegáns kabátja régi jó időket idéz. Láthatóan lakik valahol, de mindig egyedül üldögél, és valami meghatározhatatlan módon árad belőle a szomorúság.

Újdonsült ismerőseimnél rákérdeztem, hogy tudnak-e róla valamit, de ők egy kézlegyintéssel elintéztek: "Ne foglalkozz vele, ártalmatlan, mi már két éve mindig látjuk, amikor itt vagyunk." Így én is megvontam a vállam - valóban nem az én dolgom. Láthatóan nincs rosszul, nem szorul segítségre, de azért majd figyelek, hátha mégis szüksége lesz valamire.

Volt, amikor rossz időben is átvágtam a kis parkon, hogy vajon ott van-e ilyenkor is, de persze nem láttam sehol. "Nem értelek - mondta otthon a férjem, ha az öregről meséltem, illetve arról, hogy úgy szeretnék róla tudni valamit. - Semmi közöd hozzá, van épp elég ember, akivel foglalkoznod kell, hagyd békén!"

Egy csendes délután hamarabb mentem az oviba, így nem a megszokott időben vettünk irányt a park felé. A fák levelein átsütött a kora nyári nap, valami egészen különleges hangulat volt a levegőben. Alig vártam, hogy a kedvenc fám alatti padon letelepedhessem. Meglepődve láttam, hogy a bácsi az én megszokott helyemen ül, pulóvere szinte láthatatlanná teszi, ahogyan beburkolja. Magányos kis csomagnak látszott, és most még nagyobbat facsart a szívemen.

Talán, mert nálunk nincs nagypapa, és az én kislányom soha nem ismeri meg azt az érzést, ami nekem a mindent jelentette gyerekkoromban? Fogalmam sincs. Nem tudom, miért érzem azt, hogy közöm van egy idegenhez, mikor sokszor még azokkal sem érzek közösséget, akikkel pedig nagyon is kellene.

Odamentünk a padunkhoz, hogy lepakoljunk, ő megrebbent, és szabadkozva felállt.

- "Bocsánat, tudom, hogy ez általában az ön helye, de most olyan finom volt itt a napsütés, kicsit átültem melegedni."

- "Kérem, maradjon! Ne kérjen bocsánatot, bepakolok a homokozóba, és máris visszajövök, legalább egy kicsit beszélgetünk" - válaszoltam hevesen.

Egy másodpercre megérintettem a karját, ő pedig abban a pillanatban sírva fakadt. Ráncos, öreg arca százévesnek látszott, és mintha az emberiség összes fájdalmát összegyűjtötte volna. Kicsi lányom, akinek a szíve tele van szeretettel, tágra nyílt szemmel csak nézte-nézte a bácsit, akit eddig mindig csak messzebbről láttunk. Akinek intettünk akkor is, ha ő épp nem figyelt ránk. Nézte az arcát, a barázdákban otthonosan mozgó könnycseppeket, és a világ legtermészetesebb módján azt mondta neki:

- "Gyere, építek neked valami szépet."

Így indult a barátságunk. Megtudtam, hogy a bácsi felesége régen meghalt, egyetlen fia a világ másik végén él, és bár vannak unokái, még soha nem látta őket. A nyugdíja nem elég repülőjegyre, a fia pedig mindig azt mondja, hogy ők nem engedhetik meg maguknak, hogy hazajöjjenek.

"Nincs más, csak az, hogy - ha az idő engedi - üldögélek itt a padon, beleolvadok a gyerekzsivalyba, és visszarepítem magam az időben. Ilyenkor elhiszem, hogy még számomra is van élet. Ha pedig nem tudok kijönni, a fényképeket nézegetem otthon, és sírok, hogy hova jutottam, mire is volt ez az egész. Hogy miért is nem mentem el ebből a világból a drága feleségemmel együtt. Ne haragudjon, hogy elsírtam magam, nem akartam megijeszteni, de évek óta nem szólt hozzám senki olyan szeretettel, mint maga."

Lépésről lépésre haladtunk. Egyszer csak közös lett a padunk, és néha már a férjem is odaült mellénk, hiszen tudnia kellett, hogy a felesége és a lánya kiért van oda ennyire. Karácsonykor pedig egy terítékkel több került az asztalra. Amikor meggyújtottuk a gyertyát, az az érzésem volt, hogy a nagypapám és a nagymamám elégedetten lemosolyog odafentről, és azt mondja: "Jól van, kislányom, nem éltünk hiába."

Heni történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Shutterstock