Sajgó, eleven seb a hiányod...

Láttam, ahogyan éli tovább az életét. Ugyanúgy és mégis másként. Valami tényleg elfogyott belőle. Tette a dolgát, ugyanúgy precíz rendben tartott mindent, mint addig. De valami megváltozott. Gépiesek lettek a mozdulatai. Néha tétován megállt és végig simított egy-egy bútoron. Mosolygott, bolondozott velünk, de a tekintete távolba veszett. Valami végtelen szomorúság telepedett rá, aminek nem múlt az árnyéka.

Teltek az évek, tata emléke lassan homályba merült. Már nem emlegettük napi szinten. Már nem fájt annyira az elvesztése. Mama azonban végleg más maradt. Tényleg azt láttam, hogy valami lényegi veszett el belőle. Eltűnt a lényének egy része, ami örökre tatához kapcsolta.

Azt hittem, értem. Aztán történt, hogy elveszítettem valakit. Valakit, aki nagyon fontos volt számomra. Valakit, akit elmondhatatlanul szerettem. Abban a pillanatban hidegzuhanyként ért a felismerés. Akkor értettem meg valójában, mit élt át a mamám.

Időt ad, hogy feldolgozhassuk, hogy ne szakadjon ránk egyszerre a mérhetetlen kín. Egy idő után szépen lassan oldódik ez a blokk, mindig egy kicsit többet és többet engedve be. Ki akartam tolni azt a pillanatot. El voltam zsibbadva és úgy is akartam maradni. Egész egyszerűen nem akartam szembesülni azzal, hogy az, akit az életemnél is jobban szerettem, nincs többé.

Felfoghatatlan volt. Felfoghatatlan, hogy egyik nap még fogta a kezemet, a másik nap pedig egyszerűen megszűnt létezni. Jó volt, hogy intézkedni kellett. Temetés, halotti tor, minden feladat rám hárult. Nem bántam, sőt. Elterelte a figyelmemet, még akkor is, ha az Ő halálához kapcsolódott. A feladatokra kellett koncentrálnom, intézni időpontot, sírhelyet, díszt, meghívókat, mindent. De aztán a feladatok elfogytak. S vészesen közelgett a temetés napja.

Képes voltam rá, hogy nyugodtan üljek. Éppen úgy, ahogyan anno mama. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig a számomra semmitmondó búcsúbeszédet. Száraz és égő szemmel néztem a koporsót. Robotként mentem végig a sírhoz vezető úton. Valaki belém karolt, tartott, nem voltam képes felfogni, ki az. Hangokat is hallottam, valaki beszélt hozzám, de a szavak mély kútból jöttek és nem értek el hozzám.

Gépiesen odaléptem, lehajoltam és a markomba fogtam a fekete földet. Aztán csak álltam és szorítottam az öklömben. Néztem, hogy lassan remegni kezd, és a remegés lassan átterjedt a karomra, aztán rázkódni kezdett a vállam. Nem tudtam sírni, még akkor sem. Csak azt éreztem, én mindjárt utánaugrom. Attól féltem abban a pillanatban, hogy megőrülök. De kívülről nem látszott semmi, csak a remegés. Nem voltam képes a földet eldobni.

Fogadtam a részvétnyilvánításokat, üresen, kongón. Észleltem, hogy valaki karon fog és sétálni kezdtünk hazafelé. Végigültem a halotti tort, némán. Egy falat nem ment le a torkomon. Hallgattam a többieket, ahogyan emlékeznek és nem éreztem semmit. Mikor végre mindenki elment, levetettem a gyászruhát és melegítőre cseréltem. Lesétáltam az egyik kedvenc helyemre, a folyóhoz, a vasúti híd alá.

Ücsörögtem a parton bénultan. Hallgattam a folyót és a susogó fákat, amelyek máskor megnyugtattak. De most nem. S egyszerre szörnyű érzés szakadt rám. Hízni kezdett, elhatalmasodott. Olyan mértékű fájdalom és hiány csapott le rám, hogy összekuporodtam és nyüszítettem, mint egy állat. Hallottam, hogy jön a vonat. Felálltam és lassan elindultam a sínek felé, a híd alá, s amikor a mozdony lecsapott az első sínpárra, valami állati üvöltés szakadt ki belőlem. Hátra vetett fejjel csak ordítottam és ordítottam, amíg berekedtem.

Azóta sok év telt el. Már én sem gondolok arra az emberre minden nap. De, ha eszembe jut, pontosan értem, mit érzett a mamám. Sajgó, eleven seb a hiánya azóta is. Nem csillapult, csak megtanultam együttélni vele. Vele együtt belőlem is elveszett valami lényegi. Egy részem, ami hozzá tartozott és csak vele volt teljes.

Nyitókép: Shutterstock