Egyik nap a tenyereden hordoztál, másnap én voltam a legnagyobb k*rva a világon

A kapcsolatunk eleje mondhatni idilli volt, imádott és bálványozott engem. Ő nem volt az a férfi, aki az estéket a kocsmában töltötte a haverokkal, ő alig várta, hogy véget érjen a munkaidő és hazamenjünk együtt. Imádtam a szenvedélyes, impulzív természetét, amikor egyszer csak meg akarta menteni a világot és úgy érezte, bármire képes. Igaz, ugyanakkor az is sokszor előfordult, hogy elkomorult a tekintete és magába zuhant egyik pillanatról a másikra, de ennek akkor még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Azt gondoltam, hangulatember és valahol még tetszett is, hogy vele soha sem unalmas az élet.

A gondok akkor kezdődtek, amikor el kellett utaznom pár napra céges ügyben és Jánosnak ez nem igazán tetszett. Nem értettem, mi baja, hisz szerettük egymást, jól megvoltunk, bíznia kellett volna bennem. Ő azonban teljesen bekattant, kétóránként hívogatott és iszonyú féltékenységi jeleneteket rendezett, hogy biztos más pasikkal flörtölök esténként. Egyszerűen nem értettem, mi ütött belé és már gyomoridegem volt, ha megcsörrent a telefon. Akkor kezdtem el érezni, hogy az a rajongás, amivel ő imádott engem, nem normális és nem is feltétlenül nekem szól. Inkább annak, hogy rettegett tőle, hogy elveszít. Akart engem, akarta a szerelmemet, az odaadásomat, iszonyú szeretethiánya volt.

Onnantól fogva azonban valami megváltozott. Bár amikor hazaértem, János úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, utána gyakrabban hívogatott és számon kért, ha nem vettem fel a telefont. Robbanékony természete már egyáltalán nem volt vonzó, sőt volt olyan, hogy azt éreztem, félek tőle. Bár sosem ütött meg, sosem bántott, mégis olyan kontrollálatlan agresszió áradt belőle, ami nagyon megijesztett. Nem igazodtam ki a hangulatingadozásain, de szerintem ő sem értette saját magát. Egyszer tele volt energiával és a fellegekben járt, majd pár óra elteltével képes volt teljes depresszióba zuhanni és szólni sem lehetett hozzá.

Nagyon szerettem volna neki segíteni, mindenáron meg akartam menteni. Egyszerre szerettem és féltem tőle. Ő pedig egyszer a tenyerén hordozott, másnap pedig én voltam a legnagyobb kurva a világon. Nem volt olyan hét, hogy ne szakított volna velem, majd ne könyörgött volna a bocsánatomért. Teljesen kikészültem mellette, próbáltam neki megfelelni, de esélyem se volt. Ő mindig fekete-fehéren látta a dolgokat és az csak a jóisten tudta, hogy másnap épp a fekete vagy a fehér következett.

Bíztam benne, hátha megváltozik, hátha stabilizálódik a kapcsolatunk, de nem így lett. Egyik este összeszedtem minden erőmet és elmondtam Jánosnak, hogy nem bírom így tovább, szeretem, de ez így teljesen tönkretesz. Az én vonzó, jóképű pasimnak azonnal elsötétült a tekintete és a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy elindul a keze felém. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól, tudtam, hogy innentől fogva nincs tovább. Hiába az ígérgetések, hogy ez soha többé nem fog megtörténni, bennem végleg megtört valami. Másnap beteget jelentettem, majd felmondtam. Tudtam, hogy csak akkor vethetek ennek véget, ha teljesen elszakadok tőle. Rettegtem, hogy feltűnik, rettegtem, hogy nem tudok majd neki nemet mondani. De soha többé nem láttam. Ahogy berobbant, úgy tűnt el az életemből...

Anna történetét Németh Ágnes jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock