Három dolog, amit egy életre megtanulsz, ha van egy öcséd

Az öcsémről tudni kell, hogy nem az a tipikus öcsi, akit én nővérként a hónom alá gyűrök és megsimogatom a buksiját. Pláne azért, mert nálam három fejjel magas és majdnem tripla annyi kiló, mint én. Ez korábban sem volt másként, amióta testvérek vagyunk, mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a kishúga, pedig két évvel idősebb vagyok nála.

Ő már évek óta külföldön dolgozik, úgyhogy személyesen nagyon ritkán tudunk találkozni, azonban az okos kütyüknek köszönhetően napi szinten tartjuk egymással a kapcsolatot. Alapvetően jó testvérek vagyunk, akik mindent megbeszélnek egymással, de ehhez kellett az elmúlt jó néhány év, ami alatt neki köszönhetően az alábbi dolgokat biztosan megtanultam egy életre.

1. Soha nem vagyok biztonságban, amikor eszem

Mint említettem a tesóm nem egy kis teremtés, nem mondanám egy nagy darab kövér állatnak, inkább egy nagyon magas erős alkatú pasinak, aki nagyon szereti a hasát. Ez így volt kicsi korunkban is, amikor konkrétan mindent, de mindent megevett, ami szem előtt volt. Ha hat zsemle volt kirakva az asztalra tuti, hogy mind a hatot megette. Ha két túró rudi volt a hűtőben, nem ment kárba egyik sem, mindkettő az ő hasában landolt. Én csak úgy tudtam túlélni, hogy előre felkészültem és eldugtam a saját részemet. Mindig, mindent. Aminek az lett a következménye, hogy a mai napig úgy eszem, mintha minden percben attól félnék, hogy valaki elveszi előlem az ételt. Sokszor előfordul, hogy sunyiban kapok be egy-két falatot, nehogy valaki meglássa, kivegye a kezemből, és kaja nélkül maradjak. Drága testvérem, ez kizárólag a te érdemed. Remélem, büszke vagy rám!

2. Testvér mellett is lehetek egyke

Alig van köztünk egy-két év a testvéremmel, mégis nagyon kevés volt azoknak az alkalmaknak a száma, amikor veszekedés, hajtépés és ordibálás nélkül együtt tudtunk játszani. Őt körülbelül három éves korától kezdve annyira beszippantották az autók, a traktorok és a versenyautók, hogy bármennyire próbáltam hol jobb, hol rosszabb módszerekkel rávenni egy közös tea délutánra, babázásra, iskolás játékra (ahol én vagyok a tanító néni, ő pedig a diák..nem is értem, miért nem szerette?!) hajthatatlan volt. Az még a jobbik eset volt, mikor csak annyit mondott: „Nem érted már meg, hogy hagyjál békén?" A legtöbb esetben az előbbi mondat után nonverbálisan is kifejezte mennyire nem akar velem játszani. Így viszonylag hamar megtanultam, milyen úgy papás mamást játszani, hogy én vagyok az anyuka, az apuka és a kisbaba is egy személyben.

3. A provokáció sosem vezet jóra

Hát igen, kár lenne tagadni, hogy a sok lila foltot, harapásnyomot a tesómtól kaptam, de nem mindig azért, mert ezt ő akarta így, hanem mert én addig provokáltam, amíg végre beadta a derekát. Az esetek nagy részében csendben tűrtem, amikor megette az én csokimat, nem hagyott a reggeliből vagy megette a mama által készített isteni krémes sütit (az egész tepsivel) vagy éppen nem akart velem játszani, de voltak alkalmak, amikor azt láttam, ha jónak, ha igenis kiállok magamért. Na, igen ám, de azzal nem számoltam, hogy kiabálhatok vele, eldughatom a kedvenc autóját, csipkedhetem, ütögethetem, a végén úgyis én fogok sírva kiszállni a játékból. Neki elég volt egy rúgás, egy ütés, és én már sírva rohantam anyucihoz, aki hiába a lila folt, engem dorgált meg, mondván, hogy ne provokáljam a kisebbet. Persze, köszi anya!

Nyitókép: Shutterstock