A testvéred az, akire akkor is számíthatsz, amikor már senki másra a világon

Két lánytestvérem van, egy nővérem és egy húgom. Nem mondom, hogy nem voltak köztünk harcok, és azt sem állítom, hogy felnőttként időnként nincsenek közöttünk viták, de bátran állíthatom, hogy ahogy gyerekként is, úgy most is jó testvérek vagyunk. Felhívjuk egymást, megbeszéljük és megszervezzük a családi ünnepeket, szülinapokat, szimpla nyári hétvégi kerti bulikat, gyerekcseréket, vigyázásokat, "táboroztatást", munkahelyi gondokat, otthoni problémákat, és a gyerekeink is nagyon jó unokatestvérek.

Nekünk utóbbiból nem igazán jutott ki, az egyik oldalról az utálaton kívül semmit nem kaptunk - apánk és a bátyja rossz testvéri viszonya miatt -, a másikon meg olyan nagy volt a távolság, hogy csak nagyon ritkán tudtunk találkozni. Igaz, akkor hosszabb időt töltöttünk együtt, és ha nem is vagyunk napi kapcsolatban, ha összejövünk, mindig tudjuk ot folytatni, ahol abbahagytuk.

Mitől lesz jó a testvéri kapcsolat?

Nem tőlem tudjátok meg a tutit, én csak azt tudom elmondani, hogy a testvéreimmel mi hogy voltunk egymással, és hogy az én gyerekeim miként állnak egymáshoz.

A nővérem három évvel idősebb nálam, a húgom egy évvel fiatalabb. Mivel két gyerekszoba volt a lakásunkban, én a kistesómmal közösen birtokoltam az egyiket. Nagyon szerettem iskolásat játszani, természetesen én voltam a tanár, feleltettem a húgomat, jegyeket adtam neki, ő meg tűrte. Ilyen a kistesók sorsa. A nővéremhez csak úgy nem mehettünk be, oda kopogni illet, ha jót akartunk magunknak, elvégre a három év az három év. Pláne a négy...

Általános alsóban a nővérem volt az őrangyalom, én pedig a húgomé lettem. Ha Szabó Peti nem hagyott békén, a nővérem és a barátnője rálépett a lábára a kopogós cipőjében. Ha a kishúgomat zaklatta valamelyik fiú, azt én vertem orrba, vagy vertem fejbe a begipszelt kezemmel - nem voltam jó kislány, sokat verekedtem a fiúkkal, úgy éreztem, nekik jutott a jobbik szerep, a vagányság, rosszalkodás, szívesebben tartoztam közéjük, mint a szoknyapörgető, bűbájos lányok közé.

Három lány egy családban egyúttal három dudás egy csárdában. Emiatt voltak összetűzéseink, próbáltuk mindenben überelni egymást, de csak egészséges verseny szintjén. A húgommal már mindketten felsőbe jártunk, amikor egyik reggel, amikor a szüleink már elindultak dolgozni és az akkor már középiskolás nővérünk is a sulija felé tartott, mi a húgommal a közeli általánosba indultunk volna, valamin összevesztünk. A húgom felkapta a körömvágó ollót, azzal kergetett a dohányzóasztal körül, én meg fogtam fél liter hidegvizet, és az arcába öntöttem. Ilyen apróságok néha-néha előfordultak, de ha kellett, mindig összezártunk, nem árultuk el egymást sem a szüleinknek, sem másoknak.

Mindhármunknak voltak titkai, melyeket ismertünk, így azért fegyver is volt a kezünkben, de nem emiatt nem köptük be egymást soha.

„Te vagy a kedvenc gyerekem, te pedig az, akit mindenért okolhatok..."

Sok testvérkapcsolatot láttam, ami összetartás helyett széthúzást jelentett, ahol ahelyett, hogy szerették volna egymást, inkább fújtak a másikra, és sosem értettem, hogyan lehetséges ez. Aztán sokat beszélgetve a barátokkal, haverokkal, ismerősökkel összeállt a kép. Gimire már elég jól átláttam, hogy sok családban vannak kedvenc gyerekek, kivételezettek, akiknek a testvéreikkel szemben mindig igazuk van, akiket anyukájuk vagy apukájuk jobban szeret, többet ad nekik, mindig dicsérik őket, akár érdemtelenül is, szemben a testvérrel, aki jó szót csak ritkán kap.

Volt, ahol a fiúgyereket ajnározták a lánnyal szemben, volt, ahol fordítva. A jól tanulót a gyengébben teljesítővel szemben komoly előnyökben részesítették, vagy éppen ellenkezőleg, a kevésbé jó képességű testvérrel sokat törődtek, míg az önálló, könnyen és jól tanuló gyereket érzelmileg elhanyagolták, mondván, ő egyedül is elvan. Hallgatva a történeteket, ki miért utálja a saját testvérét, miért féltékeny rá, megfogadtam, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek - bár akkor még szentül meg voltam győződve arról, hogy egy sem lesz soha -, én nem teszek különbséget közöttük.

Aztán sorban megszülettek a gyerekeim, akikre az első perctől igyekeztem egyformán figyelni, persze, akinek aktuálisan nagyobb szüksge volt az extrafigyelemre, mindig megkapta. Különleges a helyzetünk, mert a legidősebb gyerek nálunk sajnos beteg lett, ami a visszafejlődéséhez vezetett, de a négy évvel fiatalabb öccsét is úgy terelgettük, hogy tudja és érezze, ugyanúgy szeretjük őt is, mint a bátyját. Ugyanúgy számíthat ránk, mint a testvére, akinek azonban muszáj időnként többletfigyelmet adnunk, mert hiányoznak olyan képességei, melyek hála az égnek, neki megvannak.

Aztán megszületett a két kicsi, 9-14 év volt a két nagy és köztük a korkülönbség, ami már eleve adhatott volna okot féltékenységre, de valahogy úgy alakult, hogy sosem volt jellemző a nagyokra az irigység. Nyilván tudatosan figyeltünk arra, hogy mindenki megkapja, amire igénye van, senki ne szenvedjen hiányt semmiben. Nem volt könnyű, de a férjemben és bennem is megvolt a vágy és az elhatározás, hogy mi bizony jó testvéreket nevelünk a gyerekeinkből.

A férjemnek annál is inkább fontos volt ez, hiszen a nővére és ő sosem voltak szerető testvérek, egyrészt, mert a köztük lévő 5 év korkülönbséget a szüleik arra használták fel, hogy a kicsit a nagyra bízzák, így sokszor, amikor a nővér a barátaival volt, az öcsit is magával kellett vinnie, vagy éppen azért nem mehetett sehova, mert otthon kellett vigyáznia a kistestvérére. Másrészt, az anyósom, ahogy erről már korábban írtam, csak a fiát szerette igazán, mondván, a lány az nem gyerek, így ha valami történt, akkor egyértelműen a kisfia volt a jó, az áldozat, a lánya pedig a rossz, aki bántja a kicsit, aki miatta került bajba, miatta követett el olyat, amit nem szabadna, mert ő nem vigyázott rá eléggé. A férjemet ez már gyerekként is zavarta, már akkor küzdött ellene.

Így az első, amit leszögeztünk, hogy nálunk gyerek nem vigyáz gyerekre!

Így a gyerekek nálunk nem is igen próbálkoztak az „ő volt, nem én voltam, de te voltál" típusú hárítással, legalábbis ötéves koruk után ez nem volt jellemző.

Egy mindenkiért, mindenki egyért!

Amit nagyon fontosnak tartottunk még, hogy „dolgozzanak" csapatban, működjenek együtt, egészítség ki egymást. Erre az anyák napja és az apák napja is remek példa volt idén: a férjem és én is ágyba kaptuk a reggelit, de milyet! Minden gyerek beletette a legjobb tudását, megbeszélték, hogy korán kelnek, az egyik tükörtojást készített, a másik palacsintát sütött, a harmadik - ilyen jellegű készségek híján - őrködött, hogy nehogy idő előtt elhagyjuk a hálószobát.

És ilyen volt az is, amikor a "hátunk mögött" egy egész karácsonyi műsort tanultak be, mindegyikük a saját hangszerén játszott: a nagy meghangszerelte a kedvenc karácsonyi dalunkat, és amikor eljött az ideje, előadták. Természetesen potyogtak a könnyeim.

De a „nagy" azt is megbeszélte a „kicsivel", hogy a nyáron megtanítja a városban tömegközlekedni, mivel gimis lesz, ha eleinte el is visszük, azért leginkább egyedül kell majd iskolába és onnan hazajárnia. A másik „kicsivel" pedig közösen szereznek zenét, és a két kisebb együtt készít DIY társasjátékot, és még sorolhatnám, mi mindent csinálnak együtt. Mi pedig csodálattal nézzük őket, mindegyiküket, nem kivételezve, és tudjuk, érezzük, hogy ez a kötelék örökre megmarad közöttük.

Közben pedig tényleg értetlenül állunk a jelenség előtt, hogy van olyan szülő, nem is kevés, akinek kedvenc gyereke van.

Pedig, ahogy az első mondatok között írtam, hiszem, hogy a testvérünk az, akire akkor is számíthatunk, amikor már a világon senkire. A testvérkapcsolat a legerősebb kapocs. Legalábbis annak kellene lennie...