A lány az nem gyerek, nem jó semmire

Harminc éves volt a férjem, amikor összeköltöztünk, addig a szüleivel egy házban élt, édesanyja legnagyobb örömére. Az öt évvel idősebb nővére fiatalon férjhez ment, gyereket szült, elvált. Gyakorlatilag elmenekült otthonról, mert az anyjával egyáltalán nem jöttek ki, és ez a mai napig is így van. Nem mintha a sógornőm borzalmas alak lenne, ő viszi a szüleit vásárolni, kirándulni, nyaralni, orvoshoz és hozzánk is, ha nagyon szeretnének jönni – de nem igazán akarnak -, hanem mert anyósommal, akinek a 21. században is csak egy gyereke meg egy lánya van, egyszerűen képtelenség kijönni, hacsak nem vagy fiú. Még akkor sem könnyű, mert neki mindig igaza van, ő mindig a legokosabb, a legjobb, és különben is, nem itt tartana a világ, ha mindenki úgy gondolkodna, mint ő. De ez már egy másik téma.

Szóval a mindig okos anyósom, aki bánatában még egy évvel a fia elköltözése után is zokogott, hogy ő azt hitte, hogy örökre és haláláig, és micsoda ember vagyok én, hogy elvettem tőle, eljött hozzánk, hogy együtt ünnepeljük Jézus születését és persze a szeretetet. Ahhoz képest, hogy karácsony volt, alig mosolygott, végig igyekezett fancsali képet vágni, hogy érezzük, ő aztán nem boldog, ő elveszítette a fiát, ráadásul én is csak lányt tudtam szülni, aki aranyos, aranyos, de felnő és akkor is csak lány marad. És a lányok bizony hálátlanok, nagypofájúak, sosem értenek egyet az anyjukkal, ráadásul teljesen haszontalanok.

Közeledett a búcsú ideje, 300 kilométer az 300 kilométer, időben el kell indulniuk. A férjem, akit már gyerekkorában is rettenetesen zavart az anyja világképe, a kanapén ült, ő már elköszönt, amikor az anyja odalépett, lehajolt és puszilgatni kezdte. A páromról tudni kell, hogy épp az anyja miatt utálja, ha így közelednek hozzá, vörös lett a feje, a mindig nyugodt ember kitörni készült. Az én drága anyukám ezt észrevette, s hogy ne végződjön veszekedéssel az amúgy sem túl vidám hétvége, kedvesen azt mondta: „Hagyd már békén, felnőtt férfi, látszik, hogy zavarja, hogy puszilgatod, mint egy gyereket!" Mire a következő választ kapta: „Te ezt nem értheted, neked csak lányaid vannak! Fogalmad nincs milyen szeretni és elveszíteni egy férfigyereket!"

Sosem értettem a gyerekek közti különbségtételt, de a nemi alapút végképp nem. Az meg, hogy egy társasházi lakásban mitől lesz hasznosabb a fiú, mint a lány, teljes rejtély. Mert régen, a „vevőlegények" és „asszonyi állatok" idejében érthető volt - ha mai fejjel el nem is fogadható -, ez a fajta megkülönböztetés, részben bibliai okokból - Évába az Úr nem lehelt lelket -, részben hasznossági szempontok miatt - a földeken nehéz fizikai munkára a lányok kevésbé voltak alkalmasak -, jobban örültek, ha fiú született. De ennek manapság már semmi jelentősége nincsen, sőt, ha nagyon őszinték akarunk lenni, egy már idős szülő sokkal inkább számíthat a lánya gondoskodására, mint a fiára.

A férjem is ugyanígy gondolhatja, mert búcsúzóul azt mondta az anyjának: „Becsüld meg jobban a lányodat, mert leszel még öregebb is, és nem én leszek az, aki majd rohangál hozzád, megetet és ellát, gondoskodik rólad, hanem a lányod!" Anyósom dérrel-dúrral kivonult az ajtón, a sógornőm pedig hálásan mosolygott az öccsére. A megkülönböztetés miatt gyerekkoruk óta rendezetlen kapcsolatuk ekkor változott meg és lett végre igazi testvérszövetség.