Köszönöm neked anyukám, hogy apám helyett is apám voltál

Most, ahogy épp sétálgatok a szépen elrendezett asztalok között, magamban somolygok, hogy a messziről jött vendégek mennyire meg fognak lepődni az esküvői ceremóniám menetén. Mindenki, aki nem ismer bennünket szorosan, mégis valamiképpen részét képezi az életünknek. Nekem egész életemben édesanyám volt az anyám, az apám, a keresztszülőm és a legjobb barátnőm is egyben. S, hogy miért töltött be mindig ilyen multifunkciós szerepet az életemben? Hadd meséljem el.

Édesanyám korán hozott engem a világra. Az apám pedig - aki a gyerekkori szerelme volt -, beijedt a korai felelősségtől, a szülők jövőbeni reakciójától és inkább katonának állt, mert azt könnyebb volt beadagolni a „nagyszüleimnek", mint azt, hogy idejekorán unokájuk lesz. Ennyi a történet. Anyu számára nem volt kérdés, hogy megtart-e vagy sem. Na, nem fogok hazudni, az ő szülei sem voltak elragadtatva a létezésem tényétől, de nem akarták anyut máglyán elégetni.

Miután megszülettem, nem sokkal később mindkét nagyszülőm elment, elég rövid időn belül követték egymást... Szerencsére ott voltam én, és egyedül ez adott erőt anyunak, hogy ő se adja fel. Anyu dolgozott, esti iskolát csinált és nevelt engem. Nem mindig ebben a sorrendben, sőt, időnként kombinálta is a dolgokat. Szerencséjére imádni való kisbaba és gyerek voltam, ezért mikor néha bevitt magával a munkahelyére, senki nem bánta, hogy Szidike ott szaladgál, nézelődik, később már cseverészik a kollégákkal.

Mikor én is iskolapadba ültem, anyunak kicsivel könnyebb volt rendben tartani az életét. Imádott engem, nagyon jól kijöttünk és a világ összes kincséért sem cserélte volna be az életét, de már kisgyerekként elég érett voltam ahhoz, hogy lássam rajta, mikor fáradt teljesen, mégis talpon marad miattam. Minden iskolai programon részt vehettem, mindig ő vitt, majd hozott el mindennap. A kritikus Apák napján is ő jött be a suliba. Azt mondta, hogy ha valakinek ott lehet a bácsiikája, vagy a nagyapja, akkor miért pont ő ne lehetne ott?

Tini- fiatal felnőtt koromban megkaptam a kellő, szabad teret arra, hogy élvezhessem, élhessem az életet. Volt, hogy anyunak úgy kellett noszogatnia, hogy menjek már el a barátaimmal szórakozni és érezzem jól magam. Mire én legtöbbször azt feleltem: "de hát nekem te vagy a legjobb barátom!"

Ez volt az a mondat, amikor úgy érezte, hogy muszáj a kezébe vennie az irányítást. Ha valamit, azt soha nem akarta, hogy én őt helyezzem előtérbe. Az, hogy szigorúan véve a világban csak mi voltunk egymásnak, nem jelentette azt, hogy nekem bármit is fel kellene áldoznom miatta. Pedig mindig is azt éreztem, hogy ő ezt tette értem. Soha nem ment el randizni. Soha nem hozott haza semmilyen, potenciális apa-pótlékot, hogy kitöltse a sosem létezett űrt az életemben. Tőlem viszont „elvárta", hogy idővel hozzak egy vőt a családunkba, legyen lagzi, aztán pedig unokázhasson.

S, most itt vagyunk. Én talpig fehérben, minden asztalnál ülnek. A férjem táncoltat a mi dalunkra, majd egyszer csak egy pörgés után már anyuval találom szembe magam. Párás tekintettel néz rám, majd elindul egy újabb dal.

Szidónia történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock