Ütöttük-vertük, rugdostuk egymást a testvéremmel - nem értettem, miért kéne őt szeretnem

A legtöbb kislány izgatottan és lelkesen várja a kistestvérét, tervezgeti, hogy fog vele babázni, miként segít majd az anyukájának a gondozásában, és már előre elhalmozza őt szeretetével. Mivel három év van köztünk, nem is igazán emlékszem, hogyan éreztem magam, mikor kiderült, hogy új taggal bővül a családunk, de az élénken él a memóriámban, hogy fogalmam sem volt, miért kellene szeretnem az új jövevényt.

Anyám már a kezdeti hozzáállásomat látva érezhette, hogy valami nincs rendben, ezért a védőnővel történt egyeztetést követően ajándékot vett nekem születendő húgom nevében, mondván, ő küldi nekem a csillogó-villogó póniházat színes játéklovacskákkal. (Amit amúgy ezúton is köszönök, mert nagyon imádtam, de akkor nyilván nem fogtam fel, mire megy ki a játék.) Gondolta, ez segít, hogy ne érezzem vetélytársnak a már úton lévő családtagot, ám sajnos ezzel a furmányos taktikával nem érte el a célját.

Manapság, aki ismer, általában mély érzésű, empatikus, kedves teremtésként jellemez, ám ezeknek a pozitív tulajdonságoknak nyomuk sem volt akkor, amikor megpillantottam az újszülött testvéremet. Emlékeim szerint nem éreztem semmit. Sem izgatottságot, sem szeretetet, sem kíváncsiságot. Azon az ominózus napon, melyen csak úgy, minden előzmény nélkül belerúgtam pihenő kishúgomba, anyám számára egyértelművé vált, hogy a testvéri szeretet szikrája sincs meg bennem, és - mint azt később elmondta -, ez borzasztóan fájt neki.

Bár, részben ezért, részben más viselkedési problémáim miatt, folyamatosan jártam nevelési tanácsadóba. Ahogy a húgom nőtt, egyre gyakrabban robbantak ki köztünk sokszor tettlegességig fajuló konfliktusok.

Egy idő után már ő is mindent megtett, hogy kiszúrjon velem: eltépte a rajzaimat, direkt beárult a szüleinknél, ha valami rosszat csináltam, és kismajom módjára bosszantott, amikor nyugalomra vágytam. Ma már tudom, hogy szerencsétlen csak a figyelmemet akarta felhívni magára, egyszerűen szeretett volna szeretve lenni, de én alkalmatlan voltam a gondos nővér szerepére.

Aztán, ahogy elkezdett mindkettőnk feje lágya benőni, varázsütésre megváltozott a viszonyunk. Természetesen felnőttként is voltak nézeteltéréseink, de ezek mára szinte teljesen megszűntek. Támogatjuk, szeretjük egymást, mintha sosem harcoltunk volna annak idején apró-cseprő ostobaságok miatt.

A szülőket általában aggasztja, ha a gyermekeik nem passzolnak össze, hiszen abban reménykednek, hogy felnőttként támogatni tudják majd egymást. A mi példánk is bizonyítja, hogy amennyiben a család szeretettel, türelemmel kezeli a testvéri konfliktusokat és hagyja, hogy az idő elsimítsa a gyerekkori feszültségeket, valószínűleg semmi probléma nem lesz a felnőttkori együttműködéssel.

Ma már persze látom, mennyire kegyetlen voltam a húgommal és átérzem, milyen szörnyű lehetett megtapasztalnia, hogy a nővére, akire felnézett, akit szeretett (volna), nem szerette őt viszont, ám csak remélni tudom, hogy azóta legalább kicsit kompenzáltam számára ezt a kaotikus időszakot.

Nyitókép: Shutterstock