Olvasói levél: Minden álmom, hogy megismerhessem az apám

Láttad a Miről álmodik a lány? című filmet? Egyszerűen imádom, rongyosra tudnám nézni. Ám a film legboldogabb perceinél - annál a bizonyos apa-lánya táncnál - én a világ legszomorúbb emberévé válok.

Először hatalmas szemekkel meredek a TV képernyőjére, majd elkezdi fojtogatni a torkomat valami láthatatlan erő és végül hatalmas könnycseppek kíséretében elönt a szomorúság. Én soha nem voltam, apukám hercegnője, ellenben egy erős, határozott, csodálatos édesanya szemefénye vagyok. Ám, hogy milyen az atyai szigor, soha nem ismertem, azt viszont pontosan tudom, milyen az apai közöny. 

Apám kilétét mindig is homály fedte: van némi elcsípett információm vele kapcsolatban, meg egy két unásig hallgatott válasz a kérdéseimre. Tudom, ez vajmi kevés, mégis ezekkel kellett beérnem nagyon sokáig. 2020 tavaszán azonban egy közel harminc éves titokra derült fény.  

Mivel soha nem elégedtem meg édesanyám válaszaival, időről-időre újra feltettem a kérdéseimet. Idén ez annyira jól sikerült, hogy nem volt mit tennie, megmutatta a fényképét. Mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Visszakerestem az általános iskolai tablóképem, ott volt csak igazán szembeötlő a hasonlóság: ugyanaz a szemöldök, ugyanazok az arcvonások... egyszóval minden.

Az elkövetkezendő napok, hetek nem szóltak másról mint a kutakodásról. Órák teltek el azzal, hogy bújtam az internetet és igyekeztem minél több infót összegyűjteni róla. Nem volt nehéz dolgom, több okból sem. Egy jól menő cég tulajdonosa, emiatt szerencsére nagyon sok információ van róla, nem mellesleg borász is. Büszkén lobogtattam édesanyámnak a számomra kincset érő kinyomtatott cikkeket, ám minden titokra még így sem derült fény, éreztem, hogy nem vagyok minden információ birtokában - hogyan is lehetnék...

Anyukám mindenkinél erősebb ember, egy igazi bástya az életemben. Tudom, hogy neki sem egyszerű ez az egész szituáció, de megértett. Megértette, hogy tudnom kell ki az apukám.  

Rezzenéstelen arccal tűrte az újságcikkeket, amiket felolvastam neki, de mindig azt mondja, ő 30 éve lezárta magában ezt az ügyet,számára az apám halott. Ezt én természetesen elfogadtam, de neki meg azt kellett elfogadnia, hogy én viszont nem zártam le.

Forrás: Shutterstock

Telt az idő, én pedig egyre nyugtalanabb lettem. Azon tépelődtem, hogyan keressem fel, írjak neki e-mailt? Ez jó ötletnek tűnt, de sajnos csak a céges címét találtam meg, oda mégsem írhattam, Facebook-fiókja pedig nincs. Maradt a jó öreg sms, melynek szövegét ha százszor nem akkor egyszer sem írtam át.

Pár nap alatt betűkké, szavakká formálódtak a gondolatok. Aztán jött a pötyögés és a küldés - minimális kézremegéssel kísérve. Ólomlábakon lépdeltek az elkövetkezendő percek, órák. Vajon mit gondol, ki ez a flúgos, aki ír neki? Vagy talán azt gondolja, hogy istenem ,végre megtaláltam a lányomat, akit nem ismerek? Nos, igazából egyik sem.

Egy közönnyel átitatott, két mondatos választ kaptam, idézem: Tisztelt Hölgyem! Valószínű, hogy rossz irányba indította a levelet!  

Pont így pont ezt. Erre egyáltalán nem számítottam, erre nem készültem fel, mondjuk erre nem is lehet. Ennek az üzenetváltásnak már több mint fél éve. Tehetetlenebbnek érzem, magam mint a válasza előtt. Nem tudom, hogyan tovább, mit érdemes még tennem, hogy legalább egy találkozás megvalósuljon. Hiszen a lány nem erről álmodott...

Szentes Kitti

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek