Apa nélkül felnőni: "A biztonságot vette el tőlem!"

Leírhatatlan volt a fájdalmam, amikor anyám elmondta, mi történt. Leírhatatlan, mivel egyszerűen nem tudtam elképzelni az életet nélküle. A szüleinkre úgy tekintünk, mint a legbiztosabb pontokra, akik mindig ott vannak nekünk, ha örülünk, ha szomorúak vagyunk, ha vigaszra van szükségünk, ha bátorítás kell. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy többé nem fog belépni az ajtón, nem csinál nekem reggel kakaót, nem fog azonnal felébredni az éjszaka közepén, amikor rosszat álmodom.

Akkoriban a pszichológus segítsége fel sem merült senkiben, így egyedül maradtam a gyászommal. Nem beszéltem róla, mert nem akartam mások fájdalmával szembesülni. Eltemettem magamban a szomorúságot és a haragot egyaránt. Ebben nagyon hasonlítottam apámra, hiszen ő is annyira jól elrejtette azt mások elől.

Csak később döbbentem rá, mekkora hiba volt ez a részemről. De kislányként, egyedül nem voltam képes szembenézni a gyásszal, a körülöttem lévők pedig mintha csak a sajátjukkal lettek volna elfoglalva. Hosszú éveken át nem vették észre, hogy a lelkem mélyén egy mérhetetlen nagy súly lakozik.

Haragudtam anyámra, haragudtam az iskolára, a tanáraimra, az osztálytársaimra... de legfőképp magamra. Nem tiszteltem se az érzéseimet, se a testemet, és hamar rájöttem, hogy a bennem lakozó fájdalom jól tompítható alkohollal és drogokkal. Közben jött az önsértés, na meg a fiúk.

Apámból addigra nem maradt más, csak, hogy nem kellettem neki eléggé. Így ezt a mintát vittem át a párkapcsolataimba is. Aki kedves és megértő volt nem kellett, helyette azokat választottam, akik bántottak, és akik esetén kódolva volt az elhagyás.

• nagyon félek egyedül a sötétben – Miért nincs itt apám, hogy elűzze a szörnyeket???
• megint a párnába fojtom a könnyeimet – Miért nincs itt apám, hogy ne fájjon???
• ez a fiú bántott engem! – Miért nincs itt apám, hogy megvédjen???
• miért választok mindig rosszul? – Miért nincs itt apám, hogy beszélgessen velem???
• egyedül kellett az oltár elé sétálnom – Miért nincs itt apám mellettem???
• mindig is szeretett volna egy fiút, én szültem egyet – Miért nincs itt apám, hogy a karjába vegye???

Igen, akkor kellett volna egy pszichológus, aki segített volna megélni a gyászt, aki velem lett volna, amíg képes vagyok elengedni az apámat. De erre egyetlen felnőtt se gondolt a környezetemben. Közel a negyvenhez vállaltam a szembenézést, egy terápiát, ami majdnem összeroppantott. Az a sok fájdalom, harag és gyermeki kétségbeesés egyszerre zúdult rám.

Nem mondom, hogy teljesen feldolgoztam. Nem is mondhatom, hiszen egy hír, ami arról szól, hogy egy kislány talált rá a halott apukájára annyira felzaklatott, hogy ki kellett magamból írnom.

„Kincső"