Férfivélemény: Miért nem tudod elfogadni, hogy vége?

Lehet, hogy bennem van a hiba. Lehet, hogy másképp kellett volna szakítanunk. Lehet, hogy simán ghostingolnom kellett volna vagy bunkón elküldeni a fenébe. Lehet... De az nem én lettem volna. Én alapvetően egy normális srác vagyok, és úgy gondoltam, hogy bár kihűltek az érzéseim, így pedig nincs értelme már ennek a kapcsolatnak, de ettől még nem kell porig aláznom a másikat a szakításkor. Én inkább kedvesen és tapintatosan közöltem vele a dolgot, ám úgy tűnik, ez sem volt célravezető, mert azóta sem képes ezt igazán elfogadni.

Szép volt, jó volt, elég volt

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy nagyjából fél éve, amikor elkezdtem azt érezni, hogy nekem ez valahogy nem jó, leültem Edinával. Aztán újra és újra. Ám a helyzet nem változott, hiába beszélgettünk kettőnkről, én továbbra is úgy gondoltam, nem ő az, akivel le szeretném élni az életemet. Ennek értelmében pedig egyre határozottabban arra hajlottam, hogy sokkal jobb lesz mindkettőnknek, ha szakítunk és így esélyt kapunk, hogy megtaláljuk mással a boldogságot. Így hát szakítottunk. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de igyekeztem érvekkel alátámasztani a döntésemet – bár lássuk be, hogy a szerelmet vagy érzi valaki vagy nem, én pedig már régen nem éreztem iránta barátságon kívül semmit.

Nagy nehezen ő is megértette és megegyeztünk abban, hogy annak ellenére, hogy párként nem funkcionáltunk jól, emberként még szerethetjük egymást – azt hiszem, ez elég nagy hiba volt! Mivel barátságban váltunk el, segítettem neki új lakást találni, költözködni, sőt még a bútorai kiválasztásában is segédkeztem. Azt hittem, ezzel szépen kivezethetjük és lezárhatjuk a kapcsolatunkat, ő azonban másképp élte ezt meg...

Hol kezdődik a zaklatás?

Annak ellenére, hogy új életet kezdtünk külön, valahogy azt éreztem, hogy ő képtelen leválni rólam. Minden nap felhívott, megkérdezte, hogy vagyok, mit ebédeltem, milyen volt a meló, mit csinálok hétvégén? Eleinte nem zavart, de egy idő után azt éreztem, mintha egy láthatatlan póráz lenne a nyakamon.

Nem igazán értettem a szituációt és spiccesen nem is akartam beleállni, így inkább a kanapén aludtam a nappaliban. Másnap arra ébredtem, hogy a konyhában reggelit készít, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Amikor rákérdeztem, mit keresett itt éjjel, azt felelte, nem vettem fel a telefont, ezért aggódott. A lakásom kulcsa még nála volt, így átjött és mivel nem voltam itthon, megvárt. Aha... az ágyamban... meztelenül... - teszem hozzá magamban.

Visszakértem a kulcsomat és leszögeztem, hogy szakítottunk, tehát próbáljunk némi távolságot tartani. Erre nevetve csak annyit válaszolt „jó", majd adott két puszit és elvonult, másnap azonban már az üzenőfalamra posztolt kétértelmű megjegyzéseket.

Lassan hat hónapja annak, hogy szakítottunk, de ő képtelen leválni rólam. Már kifejezetten bosszant a dolog és – tudom, hülyén hangzik egy férfi szájából –, azt érzem, mintha zaklatna.
Most komolyan, mit csináljak? Tiltsam le mindenhol, legyek bugris, küldjem el a francba? Már megkérdezte, hogy karácsonykor melyik nap jöhet át felköszönteni... Ez nem normális! Így egy másik kapcsolatba sem vághatok bele, mert melyik nő nézné el, hogy az exem képtelen kiszállni az életemből?

Viktor történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock