Utálom az osztálytalálkozókat: rávilágítanak arra, hogy semmire sem vittem az életben

A reggeli kávém mellé azonnal hidegzuhanyként ér a fotó, amit emlékként feldob a Facebook: ma négy éve, hogy összeültünk a tízéves középiskolai osztálytalálkozónkat megtartani. Akarva-akaratlanul felsejlik bennem az a nap.

Alapvetően egy olyan ember dobta fel a rég bepókhálósodott osztálycsoportba az ötletet, akiből ki sem néztem volna, hogy kíváncsi a társaságra a posztokon, fotókon kívül, amiket a közösségi oldalakon amúgy is láthat. A legelső gondolatom az volt, hogy nem megyek. Mindig is különcködtem. Egyik sulimban sem voltam a keménymag része, s idővel az a 2-3 ember is elszéledt a közelemből, akikkel jóban voltam. Végül a külső környezet unszolására rávettem magam, hogy elmenjek. Végül is, hányszor van az embernek tízéves osztálytalálkozója?

Tőlem nem megszokott módon elkezdtem aktívkodni a szervezésben. Dobtam be például potenciális helyet, amit természetesen végül leszavaztak, de legalább nem vártam ki tétlenül, mi lesz a vége a dolognak, mint a többség. Aztán felvetődött, hogy ki, hogyan, s mint jut el a helyszínre. Nem a legjobbkor került a szerelőhöz az én kis „Bogaram", emiatt én voltam az, aki fuvarra szorult s nem ajánlhattam fel én, hogy elviszek bárkit, akinek gondot okoz az odajutás. Végül egy olyan osztálytársnőmmel kerültem össze, akivel a szalagavatón túl soha nem kommunikáltam úgy igazán. Akkor is csak azért, mert ő volt a góré az osztálytáncot illetően... Plusz felvettünk még egy srácot, illetve egy régi barátnőmet, akivel elég sok közös programunk volt, barátok is voltunk, de végül eltávolodtunk – kicsit sem volt ám feszélyező velük egy autóban, áh, dehogy!

A helyszínre érve a többség már ott volt. Ami azt illeti, nem igazán változtunk, senkit sem viselt meg negatív értelemben az a tíz év. Én kimaradtam a puszilkodós üdvözlésből – egyikükkel sem voltam már olyan viszonyban, ami megkívánta volna ezt a gesztust. Félszegen álltam egyik lábamról a másikra. Lassacskán beszivárogtunk a helyre, és mindenki elfoglalt egy széket. Én csöndesen meghúztam magam az asztal legvégén. Velem szemben az egész találkozó megálmodója, mellette a srác, akivel egy autóval jöttünk. Mikor az egykori osztályfőnökünk megérkezett, egyedül ő érdemelte ki aznap a két puszimat, majd helyet foglalt az asztalfőn.

Forrás: Shutterstock

Elkezdődött a mesedélután: kivel mi történt 10 év alatt? Itt kezdtem el áldani az eszemet, hogy leghátul ültem. Előttem mindenki sorra mesélte, hogy nős, avagy házas. Tervben van a gyerek, úton van a második gyerek, tervben van a második gyerek, épp most költöztek be az új fészekbe, még folyamatban van a szerelmi fészek. Ilyen-olyan egyetem után, ebben és abban a magas beosztásban dolgozik, vagy épp szimpla kis életet él és jó is az úgy neki... Én csak csendben iszogattam a koktélomat, amikor egyszer csak megszólalt az ofő:

„Halljunk téged, Lizusom! Mi van veled, mióta kirepültetek?" - találkozott a tekintetünk, plusz még jó néhány szempár vizslatott engem.

„Nos, öhm... hát nem sok. Suli után három évvel sikerült szakmát szereznem. Továbbra is itt élek a városban, de utazok, amennyit csak tehetem, mert utálom ezt a helyet. Dolgozom, kutyát sétáltatok, sokat olvasok, nincs párom, sem gyerekem..."

Basszus, Lizett! Mennyit nyakaltál, hogy ezt képes voltál hangosan kimondani? Tromfolom magam utólag a tükörben. A saját magam mércéjén azt hittem, hogy jó irányba haladok, de másokhoz mérve (akik ráadásul a korosztályom is erősen) úgy tűnt, hogy nem vittem semmire sem az életben. Nem tudok felmutatni egy szép családot, egy saját otthont, és nem az enyém a legkiváltságosabb pozíció a munkahelyemen...

Bár azt hiszem nem is vártak tőlem túl nagy dolgokat. Szerencsére hamar kihozták a kaját, és mindenki inkább abba temetkezett, illetve a rengeteg sulis emlékbe, amikhez én szintén nem nagyon tudtam hozzászólni, ezért csak csendben falatoztam, hogy felszívódjon bennem az alkohol, meg a rideg őszinteség...

Lendvai Lizett történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek