magazin kibeszélő eszmefuttatás boldogtalanság boldogság
Állok a villamosmegállóban és nézek ki a fejemből. A reggeli csúcs már lement és csak azok vesztegelnek most velem együtt a sínek mentén, akik nem dolgoznak, vagy akiknek később kell beérniük a munkahelyükre, az iskolába. Mellettem egy anyuka gügyög a babakocsiban gurgulázó gyermekének, előttem pedig egy szerelmespár nevetgél. Mindenki boldog, csak én nem?

Jobban körbenézek kicsit. A maszkom felett pillantok a világba, bár kissé olyan érzésem van, mintha ez a vászondarab nemcsak az arcomat takarná el, hanem engem is. Az egész lényemet. Mint, aki láthatatlan. De miért? Tényleg olyan szürke lennék, hogy beleolvadok a világba? Tényleg olyan unalmas, hogy rám senki nem kíváncsi? Tényleg olyan csúnya, hogy egyetlen férfinak sem kellhetek? Na, már megint témánál vagyunk. Megint ide lyukadtak ki a gondolataim... A magányra.

Mi velem a gond?

Itt van ez az anyuka mellettem. Jobban megnézem. A maszk felett a szeme vizenyős és karikás – biztosan fáradt az éjszakázástól. A haja csapzott és látszik, hogy egy hanyag mozdulattal lett feltekerve a feje tetejére. Farmer, bakancs, pufikabát. Nem fest valami jól, mégis süt róla a boldogság, ahogy megigazítja a gyermeke sapkáját. Van egy kisbabája, remélhetőleg szerető férje is. Ő megérdemelte... És én miért nem?

A másik irányba pillantok és egy idős páron akad meg a szemem. Mindketten jól öltözöttek. A nénin szövetkabát, kalap és színben hozzá illő kesztyű, harisnyás lábán fekete félcipő. A bácsin régi típusú barett sapka, bőrkesztyű, hozzá illő sál, szövetnadrág. Szépek.

A néni valamit mond a bácsinak, aki az asszonyra néz és bólogat, majd válaszol valamit - látszik, hogy figyelnek egymásra, érdekli őket, mit mond a másik.

Pedig ki tudja mióta vannak együtt... Talán harminc, negyven éve, vagy még annál is régebb óta. A villamos halkan suhan be a megállóba. A bácsi gyengéden megfogja a néni kezét és együtt lépnek az ajtóhoz. Az én kezemet miért nem fogja meg senki ilyen gyengéden? Rám miért nem figyel így egy férfi?

Forrás: Shutterstock

Csak figyelek – nekem ennyi jutott

Én is felszállok a villamosra és beállok az ajtó melletti kis mélyedésbe. Onnan kémlelek. Egy húsz év körüli párocska nevetgél előttem. A fiú leül a velem szembeni egyes ülésre és az ölébe húzza a lányt, aki hangosan kacag. Évődnek. Mivel a maszk miatt nem tudják megcsókolni egymást, a homlokukat érintik össze. Valószínűleg ez egy friss kapcsolat, ahol még minden szép és izgalmas.

Idejét sem tudom, mikor volt részem ilyesmiben. Friss kapcsolatban vagy akár ilyen önfeledt nevetésben.


Végigpörgetem az emlékeimben az elmúlt évek pocsék randijait, bár, az az igazság, hogy az utóbbi egy évben már randim is alig akadt. A munkahely és a lakásom között járok csak, na meg heti háromszor-négyszer átszaladok anyuhoz, mert az egészsége mostanában nem az igazi. Amióta tart ez a világjárvány messze elkerülöm a tömegrendezvényeket, de még a kiállításokat is. Hol is ismerkedhetnék? A munkahelyen, ahol már tíz éve dolgozom? Ugyan! Mindenki házas már. Vagy a Tinderen? Na, igen... azt is megpróbáltam. Az volt csak az igazi katasztrófa. Itt a villamoson? A boltban? Hogyan?

Annyi hihetetlen történetet hallottam már, például amikor a barátnőm meglátott egy jó pasit a mozgólépcsőn. Ő lefele ment, a srác felfele. De a fiú fordult egyet és lenn a peronon találkoztak... milyen romantikus. Velem ilyen soha nem esett meg.
Én csak állok itt - minden nap –, és a villamos eldugott sarkából nézem az embereket. Úgy tűnik boldogok, vajon nekem mikor adatik meg mindez?

M. Liza története

Te boldog vagy?

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.