Tönkretettelek, hogy ne legyen önbizalmad elhagyni...

A nő az ágyán feküdt. Öt perce ébredt, és azt hitte, csak aludnia kellett ahhoz, hogy újra nyugalom, béke és boldogság legyen a szívében.

Nem vágyott többre, csak arra, hogy a mindennapjai harmóniában teljenek, és láthassa a hétköznapok apró csodáit. És ma reggel pár percig úgy érezte, hogy most van az a nap, ami nemcsak másként indul, de másként is folytatódik majd.

Felnézett a plafonra, és habár besütött a nap, mégis ugyanolyan színtelen volt, mint tegnap és tegnapelőtt. Akárcsak a gondolatok a nő fejében, amelyek ugyanúgy kavarogtak most is, ahogy minden reggel. "Hogy érezhetek ürességet, amikor annyi érzés van bennem? Hogy lehetek fáradt, ha még csak most ébredtem fel? És hogy lehet..." - sorolta a kérdéseket vég nélkül.

Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, de a fehér továbbra is fehér volt, a helyzet pedig még mindig kilátástalannak tűnt. A szoba a gondos berendezés ellenére is nyomasztóan hatott - hiszen hiába csinosítja a környezetét az ember, ha a lelkében virágzó tavasz helyett levélhullató őszt érez...  

"Mit gondolsz, kinek fogsz kelleni, ha elhagylak?" - Ezerszer hallotta már ezt a kérdést a "párjától", aki természetesen nem ok nélkül bánt vele ilyen kegyetlenül. Az volt a célja, hogy összetörje a nő lelkét és önbecsülését, mégpedig ezer apró darabra - hogy ilyen módon minél tovább magához láncolhassa. Hiszen kinek kell egy szomorú nő? Még akkor is, ha csinos, kedves, intelligens, szép... Igen, még kisírt, bánatos szemekkel is gyönyörű volt.

Forrás: Shutterstock

Bár sok mindent elvett tőle a társa, de az előbb felsorolt tulajdonságait továbbra sem sikerült. Talán azért, mert belül kitartóan küzdött: a szabadságáért, a magabiztosságáért, egy új szerelemért. Talán azért, mert bármennyi sérelem is érte, még mindig tudott adni: figyelmet, törődést, támogatást, ölelést. Mert olyan elemi erő lakozik benne, ami csak a sok szenvedést megélt nők sajátja.

Az ágyból kikelve körbejárta a lakást, szép emlékek után kutatott - de valamiért csak rosszak jöttek. Mintha az a rengeteg teher, amit az elmúlt években kapott, most összeroppantott volna valamit. "Nem akarom ezt tovább folytatni" - fogalmazódott meg benne a gondolat. "Nem." Ahogyan haladt előre, mintha minden egyes lépéssel töltődött volna a lelke.

Rádöbbent, hogy képes szépet alkotni, becsülni az apró részletek értékét, képes örülni, lelkesedni. Igen, csak pár lépést tett a lakásban, de ez elég volt ahhoz, hogy most már a saját jövője lelkesítse.  

Elhatározta, hogy nemcsak a lakás ajtaján fog kilépni, hanem a szörnyű kapcsolatából is. Elég volt a végeláthatatlannak tűnő veszekedésekből, és a megaláztatásból is - és mindabból, ami nem épít, hanem rombol, ami már csak a múlt, és nem a jövő része.

Egy pillanatra elszédült. Annyi érzés kavargott benne egyszerre, hogy le kellett feküdnie - arra az ágyra, amin fekve nemrég még csak reménytelenséget érzékelt. Újra elkezdte nézni azt a plafont, ami az előbb még lehangolóan fehér volt - de hirtelen valami megváltozott. Valami, ami korábban nem volt ott. Rádöbbent, hogy minden megvan saját magában, amiről azt hitte, örökre elveszítette. Nem visszaszerezni kellett, csak újra rátalálni.

Nyitókép: Shutterstock