Tönkretettelek, hogy ne legyen önbizalmad elhagyni...
A nő az ágyán feküdt. Öt perce ébredt, és azt hitte, csak aludnia kellett ahhoz, hogy újra nyugalom, béke és boldogság legyen a szívében.
Nem vágyott többre, csak arra, hogy a mindennapjai harmóniában teljenek, és láthassa a hétköznapok apró csodáit. És ma reggel pár percig úgy érezte, hogy most van az a nap, ami nemcsak másként indul, de másként is folytatódik majd.
Felnézett a plafonra, és habár besütött a nap, mégis ugyanolyan színtelen volt, mint tegnap és tegnapelőtt. Akárcsak a gondolatok a nő fejében, amelyek ugyanúgy kavarogtak most is, ahogy minden reggel. "Hogy érezhetek ürességet, amikor annyi érzés van bennem? Hogy lehetek fáradt, ha még csak most ébredtem fel? És hogy lehet..." - sorolta a kérdéseket vég nélkül.
Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, de a fehér továbbra is fehér volt, a helyzet pedig még mindig kilátástalannak tűnt. A szoba a gondos berendezés ellenére is nyomasztóan hatott - hiszen hiába csinosítja a környezetét az ember, ha a lelkében virágzó tavasz helyett levélhullató őszt érez...
"Mit gondolsz, kinek fogsz kelleni, ha elhagylak?" - Ezerszer hallotta már ezt a kérdést a "párjától", aki természetesen nem ok nélkül bánt vele ilyen kegyetlenül. Az volt a célja, hogy összetörje a nő lelkét és önbecsülését, mégpedig ezer apró darabra - hogy ilyen módon minél tovább magához láncolhassa. Hiszen kinek kell egy szomorú nő? Még akkor is, ha csinos, kedves, intelligens, szép... Igen, még kisírt, bánatos szemekkel is gyönyörű volt.
Bár sok mindent elvett tőle a társa, de az előbb felsorolt tulajdonságait továbbra sem sikerült. Talán azért, mert belül kitartóan küzdött: a szabadságáért, a magabiztosságáért, egy új szerelemért. Talán azért, mert bármennyi sérelem is érte, még mindig tudott adni: figyelmet, törődést, támogatást, ölelést. Mert olyan elemi erő lakozik benne, ami csak a sok szenvedést megélt nők sajátja.
Az ágyból kikelve körbejárta a lakást, szép emlékek után kutatott - de valamiért csak rosszak jöttek. Mintha az a rengeteg teher, amit az elmúlt években kapott, most összeroppantott volna valamit. "Nem akarom ezt tovább folytatni" - fogalmazódott meg benne a gondolat. "Nem." Ahogyan haladt előre, mintha minden egyes lépéssel töltődött volna a lelke.
Rádöbbent, hogy képes szépet alkotni, becsülni az apró részletek értékét, képes örülni, lelkesedni. Igen, csak pár lépést tett a lakásban, de ez elég volt ahhoz, hogy most már a saját jövője lelkesítse.
Elhatározta, hogy nemcsak a lakás ajtaján fog kilépni, hanem a szörnyű kapcsolatából is. Elég volt a végeláthatatlannak tűnő veszekedésekből, és a megaláztatásból is - és mindabból, ami nem épít, hanem rombol, ami már csak a múlt, és nem a jövő része.
Egy pillanatra elszédült. Annyi érzés kavargott benne egyszerre, hogy le kellett feküdnie - arra az ágyra, amin fekve nemrég még csak reménytelenséget érzékelt. Újra elkezdte nézni azt a plafont, ami az előbb még lehangolóan fehér volt - de hirtelen valami megváltozott. Valami, ami korábban nem volt ott. Rádöbbent, hogy minden megvan saját magában, amiről azt hitte, örökre elveszítette. Nem visszaszerezni kellett, csak újra rátalálni.
Nyitókép: Shutterstock