Egy Z generációs vallomása: attól, hogy az Instám pacek, a lelkem még lehet romokban

Milyen gyakran dobálóznak az emberek azzal, hogy a mai fiataloknak mennyivel egyszerűbb dolguk van most, mint a régi időkben... Fogalmuk sincs arról, mi mindennek vannak kitéve a Z-generáció tagjai, hiszen amennyi előnye van az okoskütyüknek és az alkalmazásoknak, annyi hátránya is. Pedig a legtöbb fiatalban sokkal több lakozik, mint a szétfilterezett fotók, és néha érdemes lenne legalább megpróbálni megérteni őket ahelyett, hogy elkönyveljük, nekik nem lehet gondjuk az életben.

Az utóbbi hetekben több kutatást ispublikáltak arról, hogy a Z generáció tagjai a legmagányosabbak. (A Z generáció tagjai az 1996 után születettek, sokan IT-generációként emlegetik őket, mivel már beleszülettek a digitalizációba, és magukkal hordozzák annak minden pozitívumát és negatívumát.)

Nem kell messzire menni, elég, ha bekapcsoljuk a híradót, vagy elolvasunk néhány hírt azzal kapcsolatosan, hány fiatal döntött úgy az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy eldobja az életét. Van, akinek sikerült, van, akinek szerencsére nem, de egy biztos: amikor én voltam abban a korban, amiben most ők vannak, nem voltak ennyire elkeseredettek, céltalanok, depressziósak, és elveszettek a fiatalok. Tisztelet a kivételnek. De vajon miért van ez? Ennek próbáltam utánajárni.

A közösségi média kétszínű világa

Egyes kutatások világosan rámutatnak arra, hogy az 1997-2012 között született fiatalok csoportjának minden második tagja rendszeresen érzi magányosnak magát. Az, hogy ez a korosztály napi több órát nyomkodja a telefonját, még inkább hozzájárul a magány érzésének kialakulásához. De helyettem beszéljen erről Zsombi, egy 17 éves fiatal, akivel a generációs problémákról beszélgettem.

Hét elején mindig megkapom a heti jelentést, és sokkol, hogy napi hány órát nyomkodom a telefonom, mert észre sem veszem. A legtöbb a „közösségi", ezt átlag napi 3 órát használom... Hétvégén kicsit többet, úgyhogy heti szinten simán számolhatunk 25 órával. Ebbe tartozik a Facebook, az Instagram, a Messenger, de a TikTokot is sokat pörgetem, ahogy minden velem egykorú. Én még a jobbik eset vagyok, mert keveset gépezek, és heti háromszor járok kosarazni, de egy csomó osztálytársam tényleg csak telefonozik meg gépezik (...) 

Forrás: Shutterstock

- kezdte Zsombor, aki nem tagadja, hogy telefonfüggő, és azt sem, hogy minden érdekli, ami most trendi, vagy menő a vele egykorúak körében. Amikor arra terelődött a szó, ő magányosnak érzi-e magát, kissé zavarba jött.

"Hú, alapvetően nem, de néha igen, pedig nem sokat vagyok egyedül. Általános iskolában emlékszem, hogy többet beszélgettem a körülöttem lévőkkel, akár idegen nénikkel is a buszmegállóban, most viszont bedugom az Airpodsom (vezeték nélküli fülhallgató), nyomkodom a telefonom, és a virtuális világban találom fel magam. Úgy telnek el órák, hogy észre sem veszem. Edzésen nincs telefonozás, ami tök jó, de a suliban, a szünetekben, otthon, a fürdőkádban, a vécén ülve, kajálás közben... Hát, többnyire telefonozok. Még akkor is, ha anyámékkal beszélek, bár ezt ők mindig szóvá teszik. Amikor összeülünk a haverokkal, akkor sincs ez máshogy, ha pedig elkezd merülni a telója bárkinek, kétségbeesve megy a töltő keresés (...) Szerintem tök jó dolog, hogy két gombnyomással bármit megnézhetünk, viszont én is érzem, hogy az igazi emberi kapcsolatok egyre érdektelenebbek, és nem ezek, amik igazán fontosak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, esténként azért sokszor gondolkodom azon, vajon kikre számíthatok igazán, mert elég sok a felszínes ember..."

Zsombi arról is mesélt, hogy az osztályában egy csomóan csak a külsőségeknek élnek, márkás holmikban járnak, "menő" dolgokat csinálnak, és az a legfőbb céljuk az életben, hogy kifelé a tökéletes Instagram-oldalukon, vagy bármelyik platformon megmutassák, nekik mennyire jó. Közben pedig szomorúak, maguknak valók, egyesek gonoszak és számítók, egy viszont közös bennük: az élteti őket, hány lájk vagy komment érkezik a posztjaikra, és ezt tartják valójában fontosnak. (Tisztelet a kivételnek!) 

Nagyobb figyelem, több támogatás

A Z generációsok többsége átlagosan 100-szor csekkolja egy nap a telefonját, és emellett 3000-szer lapozza vagy nyomkodja. Észrevétlenül függővé válnak, ami a gondolkodásukat is teljesen átformálja, hiszen összefolyik a realitás és a virtuális világ.

Forrás: Shutterstock

"Nem fogok hazudni, engem is érdekel, hány lájk jön a képeimre, és ha valamelyik posztom nem kap eleget, le is törlöm. Sokszor elbizonytalanodom magamban, és arra hagyatkozom, mit gondolnak vagy látnak a többiek. Ha sok lájkot kap az épp aktuális fotóm vagy videóm, jobb kedvem lesz, de ha nincs visszajelzés, elbizonytalanodom magamban...

Szoros a kapcsolatom a szüleimmel, így sokat beszélgetünk erről, és ha kell, ők helyreráznak, és rávilágítanak arra, mi az, ami valójában fontos..."

És itt a kulcs, amit ő maga mondott ki. A szülei foglalkoznak vele, nem nézik le a problémáit, megküzdenek a kamaszkori nehézségeivel, támogatják, és ha kell, tanácsot adnak neki.

Zsombi egy évvel ezelőtt kezdett még inkább a szülei felé fordulni, amikor meghalt a legjobb barátja. Bence egyik éjszaka elment otthonról, és vonat elé vetette magát. Az utolsó ember, akinek üzenetet írt, épp ő volt, és azt kérte, soha ne felejtse el. Zsombi hajnalban nem ébredt fel az üzenetre, reggel amikor látta pedig hiába hívta Bencét, már nem érte el. 

Vajon mi zajlott le ennek a 16 éves fiatalnak a fejében, amiért ezt a megoldást látta a legjobbnak? Vajon mi történhetett vele abban a pár órában, amikor megszületett benne a döntés? Zsombi szerint nem volt előjele a tragédiának, szerették az osztálytársai, jól focizott, kívülről egy boldog, kiegyensúlyozott fiatalnak tűnt, hétköznapi problémákkal, de a felszín alatt képtelen volt megküzdeni a démonjaival.

Az ő szomorú története és Zsombi vallomása a kulcs ahhoz, hogy megértsük, a Z-generációnak is megvannak a maguk démonjai. Attól, hogy csilli-villi világot mutatnak kifelé, még lehetnek, és vannak is problémáik. Érdemes lenne legalább megpróbálni megérteni őket, és semmiképp sem legyinteni rájuk, emellett pedig elhitetni velük, hogy úgy jók, ahogy vannak.

K. Zsombor történetét Rideg Léna jegyezte le 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek