"Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, megtalálni a babát!"
A tűzoltóautó olyan hangosan szirénázik, hogy szinte fáj tőle a fülem. Egy éles kanyart túl nagy sebességgel vesz be a sofőr és a parancsnoknak dőlök. Egyszerűen hagyom, és amikor egyenesbe kormányozza a kocsit, szépen visszakerülök a helyemre. Alig néhány perccel később éppen csak lassít, majd nagyot fékezve megáll.
Az ajtók azonnal kinyílnak, a parancsnok után másodiknak ugrom ki a kocsiból. Egy kétemeletes ház előtt állunk a gyepen. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés, majd üvegcsörömpölés hallatszik és látom, ahogy három emeleti ablak szinte kirobban, majd hatalmas lángok csapnak ki az épületből. A parancsnok vezényszavakat ordít, már kihúzták a tömlőt, néhányan a házba rohanunk.
Kézjellel mutatja, enyém az emelet. A másodperc tört része elég hozzá, hogy észrevegyem, hol a lépcső, odaszaladok, és azonnal felrohanok rajta. A füst marja a szememet, jóformán semmit se látok. Egy ajtó mögül hirtelen lángcsóva tör elő, elér és érzem, ahogy lángra kap a hátam. Nem gondolkodom. A rengeteg gyakorlatnak, és az évek alatt szerzett rutinnak köszönhetően azonnal a hátamra vetem magam és meghempergőzöm a padlón. Már nem lángolok. Pontosan tudom, hogy a bőröm megégett, de nem érzek semmit. Az majd később jön. Most annyi adrenalin van a véremben, ami elnyom minden fájdalmat.
Mivel a füst felfelé száll, a földön maradok, ahol kisebb a koncentrációja és kúszásban haladok előre. A szemem könnyezik, nem látok semmit, úgyhogy csak az érzékeimre hagyatkozom. Az én feladatom a csecsemő megkeresése. Bekúszom egy helyiségbe, de ott senki sincs, úgyhogy gyors tempóban továbbmászom. Meghallom egy gyerek sírását, arrafelé veszem az irányt. A baba hirtelen elhallgat. Még gyorsabb tempóra kapcsolok. Amikor azt hiszed, erre már nem vagy képes, az ilyen éles helyzetek mindig bebizonyítják, hogy de, igenis képes vagy rá.
Jobbra megtalálom a szobát. Egy pillanatra a fülemet hegyezem, hátha meghallom a gyereket, de csak a tűz ropogását hallom. Az nem jó jel, ha a csecsemő nem sír. Sietnem kell! Nem kapok levegőt. De tudom, anélkül is ki fogom bírni. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt, megtalálni a babát, fogni és kirohanni vele az égő házból. Erre vagyunk kiképezve. Itt nincs életösztön, itt nem számítok én, csak a kisbaba. Megtalálom, elkapom a grabancát és már rohanok is.
Mivel semmit sem látni, csak körülbelül tudom, hol a lépcső, imádkozom magamban, el ne vétsem, nehogy lebucskázzunk rajta. Mikor úgy ítélem meg, hogy már majdnem ott vagyok, muszáj lassítani kicsit. Ég a tüdőm. Nem ájulhatok el! Ki kell juttatnom a gyereket a házból! Megérzem a lépcső peremét. Azonnal a legnagyobb sebességre kapcsolok, négyesével szedem a lépcsőfokokat, az utolsó két méteren szó szerint úgy ugrom le róla. Közben eszeveszett erővel szorítom a gyereket, hogy el ne ejtsem. Már az alsó szint is lángol, érzem, ahogy elérnek a lángnyelvek, de most nem törődöm ezzel.
A hátam ég, a gyereket meg magam előtt fogom. Hihetetlen sebességgel vetődöm ki az ajtón, valaki azonnal odarohan. Kezek nyúlnak a babáért, elveszik tőlem. Nem látok semmit, a füst még mindig marja a szemem, próbálok levegőt venni, de nem tudok. A hátam lángol. Nem érzem. Csak a tüdőmet. Levegőhöz kell jutnom. A parancsnok mellettem terem, rám vetődik. A testével eloltja a lángokat rajtam. Összecsuklok a súlya alatt. Oxigénért kiabál. A füvön fekszem. Maszkot tesznek az orrom és a szám elé. Levegőhöz jutok. Kiesik néhány pillanat, a következőben arra eszmélek, hogy fejem a parancsnok ölében nyugszik, és ahogy kinyitom a szemem, közvetlenül az ő tekintetébe fúródik az enyém.
– Megmentetted Zeó! Jó kutya vagy! Egy hős! – mondja, és hatalmas tenyerébe fogja a mancsomat. – Hol van már az az orvos?! Megsérült a kutyám! – Rendbe fogsz jönni! Rendbe fogsz jönni! – mantrázza, én meg becsukom a szemem és hagyom, hogy a nagy tenyerébe simuljon a fejem.
Bucsi Mariann további novelláiért kattints IDE.