Vajon mennyi idő alatt fullad meg a lélek?

Halkan ketyeg az óra a csendben, ami körülvesz. Már öltözöl, a harisnyádat húzod. Selymes anyagán megcsillan az ablakon beszűrődő fény, kacérrá teszi a mozdulatod, de minek? Nincs senki, akinek a vágyát felébreszthetnéd. Csak az óriás plüssmackó vigyorog rád kiismerhetetlenül az ágyról. Az exedtől kaptad. Elfog a gyanú: talán nem is élettelen, és magában éppen röhög rajtad...

Abszurd gondolat, hát bekapcsolod a rádiót, hogy visszavezessen a való világba. A műsorvezető fejhangú visítása idegesítő, a romantikus számoktól hányingered lesz. Ez nem a te reggeled, nem a te napod, nem a te éved, nem a te világod. Gúnyosan elmosolyodsz, és feladod a reménytelen törekvést, hogy jobb kedved legyen. Elég, ha a túlélésre hajtasz...

Becsukod magad mögött az ajtót, kettesével ugrálsz lefelé a lépcsőn. Ez kicsit jó, majdnem olyan, mintha élnél. Egy percre elfog a hév. Mi lenne, ha ma mindent másképp csinálnál? Kiszöknél a világba a fojtogató napi rutin helyett. Bámészkodnál egy napfényes téren. Pontoznád az arra járó pasik külsejét egy kávézó teraszáról, és megvennél egy vagány ruhát, ami sosem volt a stílusod.

Tudod, hogy gyáva vagy, sosem mernél kilépni a megszokottból. Az arcod ismét fehér. Vonásaidra ráfagy a maszk - önvédelemből öltöd fel minden nap, hogy ne tűnj ki a közömbös emberek közül. Vajon mennyi idő, míg megfullad a lélek az elfojtások súlya alatt?!

És újra este van. A nap kínjai úgy röppentek el, mintha filmet néztél volna - ugyanazt a filmet, mindig ugyanazt... Magadra zárod az ajtót, szétnézel a néma lakásban. Kéne egy állat, macska vagy kutya. Bármi, ami mozog, hogy ne rágja le a húsodat a magány. Ne falja fel a szívedet a tudat, hogy akit akarnál, az nem téged akar. És akkor jön végre a megváltó sírás. Ez jó, hiszen hónapok óta halogattad már. "Szerelmi csalódás"- hüppögöd hangtalanul az öndiagnózist. Állítólag mindenki túléli, de ez nem vigasztal. Te talán belehalsz.

Beállítod az órát, hogy reggel felkelhess, és bebújsz az ágyba. Menekülő útvonalakon gondolkodsz. Kalandokon. Afrikai szafarin, világkörüli úton. Elképzelsz mindent, amit sosem fogsz megtenni, végül álomba sírod magad. Mert holnap csörög az óra, és durcásan fortyog majd ismét a kávéfőző. Pedig rajtad múlik, hogyan élsz. Rajtad múlik, mit gyilkolsz meg magadban: a szürkeséget, vagy az álmaidat?

Nyitókép: Shutterstock