Házi kedvencet a szorongó gyerekeknek!

Az Obama lányok legnagyobb vágya egy négylábú játszótárs volt apjuk beiktatásának idején. A jó fej szülők pedig ezzel tették elviselhetőbbé a Fehér Házba költözéssel járó stresszt.

Feljogosítva érzem magam, hogy felszólaljak a kisállatra vágyó gyerekek érdekében.

Gyerekként az én legfőbb vágyam is a kutya volt. Spoiler: sosem kaptam. Habár hosszas könyörgések árán azért beköltözött a mi 64 négyzetméteres lakótelepi lakásunkba is kettő teknősbéka, 1 papagáj, és jóval később - amikor már az előző kettő nem volt - egy macska is. És úgy érzem, velük is elég jól jártam.

Azonban az ide vezető út rögös volt. Hiszen még javában a kilencvenes évek elejét írtuk, amikor egyáltalán nem volt elterjedt nézet, hogy a kisállattartás segítséget jelenthet egy szorongó kisgyermeknek.  

Pedig szorongó voltam, amin ugyan próbált anyám segíteni, de nem állattal - főleg nem kutyával. Merthogy neki az volt a megingathatatlan véleménye, hogy "gyereknek a gyerek a legjobb barátja". Ezzel mondjuk, elviekben nincs is baj. Viszont valójában csak részigazság. És persze az internet előtti időkben anyukám nem tudta volna kiguglizni, ami azóta már köztudott tény: felmérések bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akik kutyákkal élnek, kevésbé szoronganak.

Ehelyett azzal érvelt, hogy a kutya nem való lakásba. Mondjuk, felnőtt fejjel magam is azt gondolom, hogy bizonyos méret felett tényleg nem való kutya a lakásba. Még olyan kicsi sem, amit én szeretnék. Többek között, mert hullik a szőre, és attól előbb-utóbb allergiás leszek. Azt már nem tudom, hogy ez akkor általános nézet volt, vagy csak nálunk volt elrettentésre használt eszköz.

Az viszont igaz, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint a szőrös kedvencek nemhogy növelik, hanem éppen, hogy csökkentik az allergiára és az ebből kialakuló asztmára való hajlamot. Sőt, minél korábban kerül kisgyermek mellé kutya/macska, annál ellenállóbb lesz.  

Lényeg a lényeg, hogy nálunk a kutya nem játszott. Aztán valahogy mégiscsak sikerült áttörni a képzeletbeli jéghegyet, és beköltöztek a teknősök. Anyám örült, mert nem hullajtják a szőrüket, nem ugatnak, nem kell őket sétáltatni, és voltaképpen elvannak úgy magukban.

Akkor még ő sem sejtette, hogy ebből a két húszforintos nagyságú (megnőnek!) hüllőből pár hónap alatt házi kedvencek lesznek. Akiknek rövidesen igazi házi wellness részlegük lesz - sőt, az lesz a család szórakozása, hogy reggelente játszik velük. Azt viszont végképp senki sem sejtette, hogy nekem, az akkor 8 éves, szorongó, hasfájós kislánynak adhatnak:

• Önbizalmat, mert lényegében ha nem is ezekkel a szavakkal, de tudtam, hogy képes vagyok életben tartani őket.
• Remek hallgatóságnak bizonyultak, így a legféltettebb titkaimat is megoszthattam velük, és ennek köszönhetően enyhült a szorongásom.
• Sőt, még azt is megmutatták, hogy a "szurit" is ki lehet bírni egy pisszenés nélkül. (Mondjuk, akkor még nem sokat tudtam arról, hogy ők abból nem sokat éreznek.)

Így aztán a papagáj beköltözése már nem került annyi kínkeserves könnybe. Viszont hosszú évekre elfeledtette a kutya utáni vágyakozást. És ugye még mindig nyerésben voltak a szülők, mert a szőre továbbra sem hullott. A tolla viszont igen. De ez csak annak volt köszönhető, hogy többet volt szabadon a lakásban, mint a kalitkájában, ahol gyakorlatilag csak akkor kellett tartózkodni, ha önszántából ment be. Hogy el volt-e kényeztetve? Á, dehogy!

Viszont a vállamra szállt és itta a könnyeimet, ha sírtam. Simán mellém telepedett, ha hangos olvasást gyakoroltam, és ha már nagyon unta, akkor egyszerűen addig fészkelődött, amíg meg nem találta a bekezdést, amit olvastam. Betakarta a pici testével és diadalittasan várta, hogy végre kezdődjön a játék. Vagyis kiváló társ volt. Ezzel sok minden alól mentesítve a szülőket.

Ugyanakkor a szülők szerepe elképesztően számottevő a kis kedvenc gondozásában, de a saját tapasztalataim alapján azt tudom mondani: egy életre meghatározza a gyereked jövőjét, hogy kisállattal vagy nélküle nőtt fel.

Nyitóklép: Shutterstock