Élet egy trauma után: veszteség vagy erőforrás?

Egyszer egy igen rövid, ám annál hevesebb kapcsolatom végén, megtartottam a szokásos, kötelező jellegű élménybeszámolómat a barátnőimnek a szakítás szívszaggató részleteiről. Számos csalódásssal, vakvágányra futással a hátam mögött, már nem sírtam, nem kérdeztem bömbölve, elcsöppenő takonnyal az orromban, hogy "De miért, hiszen olyan jól indult minden?!".

Vége lett, értettem az okokat, és levontam a konzekvenciákat: miért jobb, hogy ez így alakult, mit tanultam a történtekből. A legcinikusabb barátnőm pedig ennyit mondott: "Basszus, kurva jól látod a dolgokat. Szar volt a téma, de én olyan jól éreztem magam veled ma délután." Ekkor éreztem először igazán, hogy igen, megtanultam egy negatív élményből növekedni.

No persze nem az volt életem legnagyobb traumája, hogy véget ért egy szerelem, amibe én többet képzeltem, mint kellett volna.  

12 éves voltam, amikor a szüleim fél év különbséggel elhunytak. Mindketten rákban. Apukám 56 éves volt, anyukám 34. Végignéztem, ahogy az egészséges, mindennél többre tartott szüleim leépülnek, és emberi méltóságuktól megfosztva, megváltásként várják a halált. Hát, ez egy kicsit nagyobb trauma volt, mint a korábban említett szerelmi bohóckodásom. Viszont hosszú évek kemény munkája, önvizsgálata és terápiája bebizonyította: a gyászból is lehet növekedni.

Néhány sorban máris mennyi tabut döngetek. Felhozom a rákot, a halált, a szüleim között tátongó korkülönbséget, és még attól sem riadok vissza, hogy olyan ördögtől való dolgot állítsak: egy traumatikus élményből - akár a gyászból is - az ember fejlődhet, többé válhat. Pedig így van. Tudományosan is alá van támasztva.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/AntonioGuillem/Antonioguillem

Két dolog szükséges a pszichológiában úgynevezett pozitív traumafeldolgozáshoz: jelentéstulajdonítás és előnykovácsolás.  

Azaz, először is fejtsük meg az események miértjét, találjunk magyarázatot a történtekre. Ez tulajdonképpen a 'Minden okkal történik.' paradigmája. Ezután pedig vonjuk le a következtetést, hogy az adott eseményből mit tanulhatunk, mit tudunk a hasznunkra fordítani. Ugye, milyen egyszerűnek tűnik? Nem az. De ettől még megvalósítható.

Hogy én ezt hogy csináltam?

A szüleim betegségét lelki okokra vezettem vissza. A sok évnyi felelőtlen pénzszórás, kínzó létbizonytalansággal társult, ami szép lassan felemésztette őket, apám elvesztése pedig végleges csapást mért édesanyám lelki- és egészségi állapotára.

Én pedig ebből mit tudtam a hasznomra fordítani? Talán morbidul hangzik, de nagyon sokat:

  • Értékesebbé vált a gyermekkorom, azáltal a feltétel nélküli szeretet, gondoskodás által, amit útravalóul kaptam az élethez. A bekövetkezett események hatására sokkal hamarabb váltam felnőtté, álltam a saját lábamra, és oldottam meg az elém háruló akadályokat.
  • Megtapasztalhattam a mindenen túlmutató önzetlenséget, ahogy egy másik család teljes értékű tagjává fogad. Megtanultam küzdeni, harcolni, és elfogadni, hogy az élet időnként szeret kibaszni az emberrel. A legkilátástalanabb helyzetben is képesnek lenni nevetni. Nem másokra, hanem magamra hagyatkozni. Felelősségteljesen élni az életem, de mindig szem előtt tartva a múlandóság lehetőségét, és az 'Egyszer élsz!' untig ismételt kliséjét.

A szüleim számos döntése sok esetben volt megkérdőjelezhető, de az vitathatatlan, hogy olyan alapokat teremtettek meg az életben való elindulásomhoz, mely keveseknek adatik meg. És ezt ugyan nem illik hangosan kimondani, de nem biztos, hogy lett volna lehetőségem külföldön tanulni, saját lakásba költözni, az írást, mint karriert választani, ha nem örökölök utánuk.Ha volna rá alkalmam, kérdés nélkül cserélném el a hagyatékukat, arra, hogy élhessenek. De nincs. Így kénytelen vagyok úgy felfogni, hogy amiért az élet annyi mindent elvett tőlem, csekély mértékben, de ezzel is próbált kárpótolni.

A módszer hatékonyságát illetően persze lehet vitatkozni, de egy biztos: megváltoztatni a megváltoztathatatlant lehetetlen. A történtek ellenére kiegyensúlyozott, boldog emberré válni viszont nekem mégis sikerült. Úgyhogy igen, vallom, hogy minden felfogás kérdése, egy traumából is lehet növekedni. Csak nagyon kell akarni.

Nyitókép: Dreamstime

Ezek is érdekelhetnek