Örökség: átok vagy áldás?

A pénz nem boldogít – szokták mondani. Ám jó, ha van – teszik hozzá sokan cinkos mosollyal. Valóban, a pénz nélkülözhetetlen dolog, viszont rémes látni, hogy egyeseket teljesen megvadít.

A pénz romboló vagy inkább jellemfeltáró hatásával akkor szembesültem, amikor a nagypapám meghalt. Mama már évekkel korábban itt hagyott minket, apukám apukája, azaz a nagyapám pedig pár évre rá követte őt. Mesélhetnék a nagyszüleim szerelméről, az életükről, mert az is izgalmas, de papa halálával egy még érdekesebb - az élőket rendkívüli módon befolyásoló - dolgot is megtapasztalhattam: miképp veszi el az emberek eszét a pénz. Mindig azt gondoltam, hogy ilyesmi a mi családunkban sosem történhet, hiszen apukám, a nővére és az öccse felnőttként is nagyon összetartottak, szinte havonta találkoztunk velük és igazán jó volt a viszony a három testvér között.

Papa halála mindent megváltoztatott

A nagypapám halála azonban a gyász mellett még valamit magával hozott, méghozzá az őrületet. A történet teljesen hétköznapi módon kezdődött. Papa halála után a nagynéném felhívta az apukámat, hogy menjenek ki a szülői házhoz takarítani. Ezt kicsit furcsállta apu, mivel a nagyapám a mama halála után is pedáns rendet tartott, soha egyetlen mosatlan edényt, szétszórt ruhát vagy koszt nem láttam nála, amikor meglátogattuk. Szintén furcsának találtuk, hogy a telefonban kifejezetten kérte a nagynéném, hogy apu jöjjön – egyedül! Senki más! Apu még húzta is a száját, mert ő meg nem az a rendrakós, takarítós típus, de végül belátta, hogy az ő édesapjáról van szó, úgyhogy elfogadta, hogy mehet egyedül pakolni, suvickolni.

Még szerencse, hogy úgy sem lesz nagyon mit – mosolygott előző este ránk a vacsoránál.
A megbeszélt szombat reggelén fel is kelt időben, felöltözött, ám ahogy lefelé jött az emeleti hálószobából, megbotlott a lépcsőn és leesett. Szerencsére csak a bokája bicsaklott ki, de a takarítást így le kellett mondania. Felhívta a nővért, aki úgy tűnt, nem is bánj a dolgot. Apu még kicsit örült is, hogy megúszta az egészet...

Enyém, tiéd, övé...

Néhány nap múlva pedig még annál is jobban örült, a testvérek között ugyanis kitört a hidegháború. Apu nővére és öccse felváltva hívogattak minket és felháborodottan szidták a másikat. Kiderült, ők egészen mást értettek takarítás alatt, mint mi. Míg apa azt gondolta, hogy majd kipakolják a szekrényekből a ruhákat, dobozokba rakják a könyveket és a porcelánokat, addig a testvérei inkább kutatni szerettek volna és megtömni a zsebüket. Most pedig egymás túllicitálva, habzó szájjal panaszkodtak arra, hogy a másik mi mindent lopott el a takarítás közben.

Forrás: Shutterstock

Juli elrakta anyánk összes ékszerét! - háborgot Misi. - Érted? Az összeset! Csak ő lehetett, mert a házban egyet sem találtam, pedig anyánknak nem kevés ékszere volt.

Te, ez a Misi! - fakadt ki egy órával később a telefonban Juli. - Lement a pincébe, és amikor utána mentem, sunyin tömködött valamit a zsebébe. Megkérdeztem, mi az, erre azt mondta, hogy talált pénzt a rég nem használt vegyeskazánban. Ugyanígy rajtakaptam a konyhában is. Amikor pedig a végén összesítettünk, azt merte mondani, hogy a pincében húsz-, míg a konyhában harmincezer forint lapult.

S ez így ment hetekig. A vádaskodások és a hazugságok az égig értek, apám pedig csak hallgatott, miközben áldotta a sorsot, hogy ő a bokasérülése miatt kimaradt az egészből. Lehet, hogy neki így nem jutott sem ékszer, sem bankjegy, ám ő úgy látta, nem is érte volna meg, hogy a kapzsiság oltárán feláldozza a testvéreivel való kapcsolatát.
Juli és Misi azóta sem beszélnek, mindkettő a másikra mutogat és tolvajnak tartják egymást... Mi pedig éretlenül állunk a dolog előtt és azon elmélkedünk, vajon valóban megéri-e pár tízezer vagy százezer forint, hogy tönkretegyük a családi kapcsolatainkat?

Ha tetszett a cikk, talán ez is érdekelhet: Valaha én is igazi szépség voltam

 Nyitókép: Shutterstock

 

Ezek is érdekelhetnek