Manapság már nem éri meg energiát feccölni a szerelembe!

Mielőtt mélyre ásnánk, kapargassuk kicsit a felszínt! A zenei popkultúrapálfordulatot vett az elmúlt 10-20 évben. Nagymamáink, édesanyáink korában miről szóltak a slágerlistás dalok? Hát a sírig tartó, igaz szerelemről! Arról, hogy te jelentesz számomra mindent, hogy veled szeretnék megöregedni, hogy te vagy az egyetlen. Mert akkoriban az emberek sokkal jobban egymásra voltak utalva, és javarészt nem is tudták másképp elképzelni az életüket, csak családban, párkapcsolatban.

Persze nem azt mondom, hogy a mai slágereket hallgatva tökéletes képet kapnánk a mai ember kapcsolatainak alakulásáról - szimplán csak személyes észrevételem, hogy a dalszövegek újfajta jelentéstartalma sokszor visszaköszön a valóságban is. És ez szerintem elgondolkodtató, hiszen mivel is szembesül a mai ember?

Futószalagon kínálja nekünk az élet az újabbnál újabb termékeket, az új kollekciókat, az egyre okosabb telefonokat. Mi pedig mindenből a legjobbat akarjuk. Miért vállalnánk felelősséget bármiért is? Hiszen ha nem válik be, egy csettintés alatt kicserélhetjük, nem? Sőt, minket is egy szempillantás alatt leválthatnak...

És pont ezek a semmitmondó materialista élmények tesznek minket ilyen elcseszettül kiégetté. Nincs már miért kockáztatnunk, munkát fektetnünk egy új kapcsolatba, mert tudjuk: ha lejár a szavatossági ideje, bármikor kereshetünk újat. Lecserélhetjük egymást egy szebb, jobb vagy fiatalabb partnerre. Ma már nem sűrűn találkozni sírig tartó szerelemmel, aranylakodalommal, most más a módi. Ahogy az idősek is mondják: "Régen ha elromlott a mosógép, megszereltük. Ma már inkább kidobjuk és veszünk egy újat."

Van-e egyáltalán sírig tartó szerelem?

Ez a kérdés manapság egyre több embert foglalkoztat - és egyre többen állítják, hogy ez a habos-babos elmélet márpedig nem létezik. Éppen ezért nem is fektetnek különösebb energiát a Nagy Ő felkutatásába, inkább arra összpontosítanak, hogy jól érezzék magukat a bőrükben egyedül. Nem vállalnak felelősséget, nem szövögetnek terveket egymással a távoli jövőre nézve, csak élvezik a pillanatot, ameddig tart.

Azok pedig, akik hisznek benne, egyre kevesebb magukhoz hasonló egyénnel találkoznak - így pedig szépen lassan kiöljük magunkból a kapcsolódásra való igényt, és beteljesítjük a sorsunkat: lemondunk azokról az értékekről, amik valaha mindennél fontosabbak voltak az életben.

Nyitókép: Shutterstock