Rettegek, hogy olyan édesanya leszek, mint az anyám

Hat hónapja növekszik a pocakomban a legjobb dolog, ami történhetett velem ebben az életben, viszont ahelyett, hogy örömteli várakozással készülnék az első kisbabám érkezésére, rettegek. Rettegek, hogy olyan édesanya leszek, mint amilyen az anyám volt. Olyat egyik gyermeknek sem kívánok.

Anyám anyját soha nem kedveltem igazán, jól nevelt kislányként próbáltam szeretni és elfogadni, azt amilyen, de mélyen legbelül soha nem szerettem vele lenni. Ezt azután ismertem be magamnak, miután egyszer kifigyeltem, hogyan viselkedik az anyámmal, amikor kettesben vannak. Mindenért leszidta, mintha még kisgyermek lenne, aki képtelen az anyja kedvében járni. Anyám az anyja előtt egér méretűre ment össze és csak hebegett-habogott.

Hétéves voltam, amikor sírva mentem haza az iskolából, krokodil könnyeket hullatva próbáltam elmesélni anyukámnak azt, hogy mivel csúfolt néhány lány osztálytársam a suliban, aztán kiközösítettek és egész nap hozzám sem szóltak. Nagy ölelés, nyugtató szavak helyett anyám hosszú ideig vágta a fejemhez, hogy biztosan én csináltam valami rosszat, amiért így viselkedtek velem, holnap majd ügyeljek rá, hogy mindent úgy csináljak, hogy szeressenek és befogadjanak. Akkor még nem tudtam, hogy ez a mondata mélyebb nyomot hagy bennem, mint az a pofon, amit azért kaptam, mert 15 évesen kiszívott nyakkal mentem haza.

Forrás: Shutterstock

Anyám mindig szeretett és mindenben támogatott, apával együtt mindent megadtak nekem, amire szükségem volt. Mégis az a lelki biztonság, támogatás, amire minden gyermeknek és aztán felnőttnek is szüksége van, az a biztonsági háló, amit csak egy szülő tud megadni a gyermekének, az hiányzott az én gyermekkoromból.Szeretethiányos felnőtt lettem, akit az anyja többször bántott, mint szeretett, aki soha nem volt elég okos, elég szép, elég jó ahhoz, hogy az anyja őszintén a kebléhez szorítva azt mondja neki, hogy minden rendben lesz és majd ő mindentől megvéd.

Ez persze ahhoz vezetett, hogy minden percben, minden helyzetben megkérdőjeleztem a döntéseimet, a gondolataimat és azon agyalok, vajon mindent úgy csinálok, ahogy helyes és ahogy elsősorban másnak megfelel? Rettegek attól, hogy valaki nem szeret, ha így van, az tuti az én hibám, valahol elszúrtam, rosszat tettem. Borzalmas így élni. Nem is élet az ilyen.

Segítséget kértem és megtanultam, hogy a legjobb, ha nem fojtom el a gyermekkori traumákat, ki kell beszélnem magamból a sérelmeket, a haragot, a dühöt és megbocsátani anyámnak amiatt, amiről igazán nem is tehet, hiszen, hogy viselkedhetett volna másként, mint amit otthon, a saját anyjától látott? Azt hiszem, sikerült megbocsátanom neki, és elfogadni őt a hibáival és a sebeivel együtt.

Most azonban, leendő édesanyaként újra rettegek, újra régi félelmek keserítik meg a napjaimat. Vajon sikerült minden traumát feldolgoznom? Ugye, mindent megtettem, hogy ne legyek olyan anya, mint amilyen a saját anyám és az ő anyja voltak? Ha mégis az leszek, még azelőtt felismerem, hogy egy életre szóló sebet ejtek emiatt a gyermekemen? Ugye, fel?!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek