Én idén lángossal és fröccsel gyászolok...
A gyász szertartásai, kellékei nem csak üres, nyomasztó külsőségek. Hiszen miután valakit eltemetnek, ünnepnapokon szertartásosan el tudunk zarándokolni a sírhoz, vagy a csak számunkra emlékezetes napokon jelképesen elhelyezhetünk rajta egy virágot.
Ha pedig úgy esik jól, aképpen is le tudjuk róni a tiszteletünket, hogy egy évfordulón elmegyünk abba az étterembe, amit annyira imádott, vagy elindítunk YouTube-on egy jó kis sramlizenét, amin anno annyit röhögtünk.
Persze ezek az apróságok főleg akkor segítenek feldolgozni a feldolgozhatatlant, amikor már túl vagyunk a nehezén. Amikor még blaszfémiának/istenkáromlásnak hat egy nosztalgikus fricska, és rá sem tudunk nézni a kedvenc ételére. És sajnos a saját életünket nehezítjük tovább, ha nem hagyunk időt magunknak.
Azt gondoljuk: megállni luxus, és még ha a munka kegy(elet)es törvénykönyve biztosít is 2 extra szabadnapot, nem használjuk ki. Mert the show must go on. Nem engedjük ki a fájdalmunkat, és inkább eltereljük a gondolatainkat.
Ez persze ideiglenesen célravezető taktika lehet, de ez egyszer meg fogja bosszulni magát. És - legjobb esetben - úgy járunk, mint az ismerősöm, aki egy semleges fantasy filmjelenetnél (tehát nem a Szerelmünk lapjai utolsó filmkockáin, hanem körülbelül egy tünde harci monológja közben) tört ki vigasztalhatatlan zokogásban, több héttel a nagypapa elvesztése óta először. (Igen, ez az az írói taktika, amikor magunkról beszélünk E/3-ban, és azt hisszük, nem vagyunk totál átlátszóak...)
Tehát megy tovább a verkli, és nekünk sziklaszilárd támaszoknak kell maradnunk, mert nem lehetünk pont mi azok, akik pátyolgatásra szorulunk. Mi nem.
De én most az egyszer mégis azt mondom, hogy megengedem ezt magamnak! Úgyhogy hétvégén letekerek a tóhoz, eszem egy sajtos-tejfölös lángost indokolatlanul sok fokhagymával, és legurítok mellé egy hosszúlépést - pont, ahogy a nagyszüleim tették egy évtizeddel ezelőtt a hasonlóan tikkasztó nyári napokon.
És előkotrom azt a szocreál időket (és mesebeli gyermekkort) idéző nyakba akasztós aprótartót, amiből mostanra már teletömve sem jönne ki két ízes palacsinta meg egy bambi. És bömbölve hiányolom a nagyszüleimet. És elmesélem a barátomnak, hogy az egyik nagymamám a nettó 45 centis vízben is rendszeresen David Hasselhoffért kiáltozott (sosem jött a lókötő), a másik pedig ugyan karúszókkal, de megtanult úszni valahol 70 felett - hát nem rákendroll?
És... emlékezem.
Nyitókép: Shutterstock