Szia kislányom, én vagyok az apukád! - Peti a szülőszobában

Mit ne mondjak, középiskolában a legunalmasabb órák alatt nem nézegettem annyiszor az időt, mint ebben az egy órában. Eddig, ha bármikor kérdezték, hogy izgulok-e már, akkor lazán mondtam, hogy még nem tartok ott - na, most jobban járt a lábam, mint egy sztepptáncosnak. Amikor azt hallod, hogy a feleségedet betolják szülni, akkor az összes para elönti az agyad. Azt mondják: zuhanó repülőn nincsen ateista. Szerintem a gyermeke születésére váró apák között sincs.

Azt nem sikerült fixen eldöntenünk, hogy apás szülés legyen-e. Mindkettőről hallottunk jót is és rosszat is. Az élet döntött helyettünk: akkorra értem a kórházba, amikor a lányom már megszületett. Azt hiszem, ez volt a könnyebb út. Nehezebb lehet végignézni azt, hogy akit szeretsz szenved, és te nem tehetsz semmit, hogy megkönnyítsd a helyzetét. Nagyon gyors szülés volt. Sietős volt neki, állítólag négyet nyomott a feleségem és már kint is volt.

Tehát én is készültem rá, hogy megnyílnak az ég csatornái, isteni fény önti majd el a szobát, és glóriával a feje körül megjelenik az én kicsi angyal lányom. Vártam, hogy tarkón csapjon az apaság kirobbanó boldogsága.

Ehelyett az ajtó melletti sötét beugróban nyomták a kezembe a nyakig bebugyolált csöppséget. Le tudtam ülni nézegetni kicsit, ahogy a kis tehetetlen kobakja bucskázik jobbra-balra a nagy mancsaim között. Lehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, de nekem az élet nagyra tartott élményei sosem jöttek át igazán. Nem volt remegő láb és pillangók az első csóknál, és a szüzességem elvesztése sem véste magát arany betűkkel a lelkembe. Valahogy az élet mindig egyszerűen szakadt rám, a maga nyers valóságában. Most is ez történt.

Biztos vannak olyanok, akik zokogva rogynak térdre, karjaik között először látott gyermekükkel, de velem nem így volt. Hiszen 9 hónapja vártam rá, nem ért meglepetés. Pont, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő az enyém. És az, hogy szeretem. Onnantól kezdve, ahogy először a kezembe kaptam, minden nap egyre jobban, ahogy ő növekszik, mintha az imádatom is nőne vele.

És ebben pont ez a nagyon érdekes. Hiszen, amikor öntudatra ébredünk, a szüleink már ott vannak, és szeretjük őket, habár nem tudjuk, hogy mikortól és miért, de tőlük már kaptunk sok mindent, ami egyszerűen belénk ivódott. A szerelmünkbe egyszer csak beleszeretünk, mert okot ad rá a jelleme, a szépsége, a bája, a humora. És még a barátainkat is megkedveljünk a sajátos tulajdonságaik miatt.

Nyitókép: iStockphoto