Így élnek az igazi luxusfeleségek

Aztán a sors, avagy a szívem szava egy pillanat alatt felülírta a boldogsághoz vezető útvonaltervet. Beleszerettem egy srácba, aki semmilyen szempontból sem illett hozzám. Tényleg. Mondjuk a szerelem arról híres, hogy vak. Ugyanakkor vele hamar feltárult előttem egy világ, amiről nemhogy nem fantáziáltam, de még azt sem nagyon hittem, hogy valójában létezik.

Persze szerettem karácsonykor régi kosztümös filmeket nézni. Elámulni az egykori arisztokrácia merev világán, és hálát adni az égnek, hogy nem kell megtapasztalnom a fűzők fojtogató szorítását. Ez utóbbit tényleg nem is kellett, amit cseppet sem bánok. Viszont ebbe számomra ismeretlen miliőbe, ha csak "vendégként" is, de belepillantást nyerhettem. Egészen testközelből szemlélhettem a jelenkor "legfelsőbb köreibe" tartozó, a luxusiparban brillírozó üzletemberek és feleségeik pazar mindennapjait.

Még most szeretném leszögezni, hogy a luxusfeleségeket bemutató műsor első részében harsogó rongyrázásnak nyomát sem láttam. Lehet, hogy van ilyen is. Ezt sem elítélni, sem megítélni, sem véleményezni nem szeretném.

Azt viszont szeretném hangsúlyozni, hogy abban a világban, ahol én jártam, a luxus nem hivalkodott, nem kiabált. És még véletlenül sem tolta senki az arcodba, hogy jobb, más vagy több lenne, mint te - csak mert neki éppenséggel vaskos pénztárca húzza a hátsó felét, és milliós karóra ékesíti a csuklóját.

Mindenki megnyugtatására megsúgom, hogy az élet ott sem probléma- és fejfájásmentes. Ugyanúgy aggódnak, félnek, bosszankodnak és nevetnek, mint bárki más - bár a díszlet valóban eltérő. De nem a magamutogatás vagy a rongyrázás érdekében! Nekik pont olyan természetes, hogy a Hilton legszebb lakosztályában szállnak meg, mint neked, hogy kertvégi budi helyett vízöblítéses WC van a fürdőszobában. Egyszerűen így szokták meg. De ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne bánatuk vagy érző szívük.

Nem mondom, hogy teljes körű képet kaptam volna a felső tízezer életéről, de azt ki merem jelenteni, hogy akikhez nekem volt szerencsém, dolgos emberek. Nem kétkezi munkások, de nem is naplopók. A feleségeik sem. A legtöbb tényleg nem dolgozik hivatalos munkahelyen, de nem a vásárlás az életük mozgatórugója. Az sem állja meg a helyét, hogy bébiszitter nevelné a gyerekeket. Általában van segítségük, de ez főként azért fontos, hogy megjelenhessenek férjeikkel a társasági eseményeken. Ez egyébként határozottan elvárás: presztízskérdés a feleség jelenléte. Akik nem mellesleg az átlagember által jobbára csak kifutón vagy esetleg kirakatban látott táskáikat szorongatják.

A híres Hermes

Bevallom, amikor életemben először láttam élőben egy Hermes táskát, majdnem felkiáltottam. Remélem, mindenkinek megvan még a Szex és New York kultikus epizódja, amikor Samantha küzd egy piros táskáért, ami még csak nem is a stílusa. De AKARJA, mert Hermes. No, kérem szépen, ezek a hölgyek nem küzdenek érte. Egyszerűen besétálnak a boltba, és megveszik. Vagy, ha az alkalom megkívánja, akkor maguknak csináltatnak limitált kiadású darabot. De nem ez uralja az életüket. Megvannak a napi küzdelmeik és fájdalmaik.

Feltételezhetően ez egyfajta túlzásba vitt kompenzáció lehetett. Ám ez az eredményen mit sem változtat: a vonásai a végtelenségig eltorzultak, de a szemében leledző tengernyi fájdalom élesen villogott. Nyilván lehetne köpködni rá, hiszen legtöbben a második beültetésre is csak nehezen teremtenénk elő a pénzt, ő meg a ki tudja hányadik után Miamiban varratta szét az arcát bánatában.
Igen, lehet így is szemlélni. De úgy is, hogy elkeseredettségében hülyeséget csinált. Felemésztette a tudat, hogy bár elviekben megvan mindene, de szíve legnagyobb vágya könnyen lehet, hogy nem teljesedhet be. Talán sohasem szülhet gyermeket...

Szóval az én konklúzióm, hogy a gazdagok sorsa önmagában az anyagi helyzetük miatt nem szükségszerűen jobb vagy rosszabb - csupán más. És csekély köze van a televíziókban bemutatott ripacskodáshoz.

Nyitókép: Shutterstock