Egy hajszálon múlt, hogy felpofozzam az anyámat!

Szinte menekültem, hátra sem néztem és az ajtót is nyitva hagytam. Éreztem, hogy lángolnak a füleim, ég az arcom és nem is láttam rendesen. Nem tudom, hogyan jöttem le a lépcsőn, miként jutottam ki a házból, de meg sem álltam, csak mentem előre, azt sem tudtam, hogy merre.

Anyával már tavaly ősz óta harcolok, hogy végre álljon fel, rázza meg magát és kezdjen új életet. Eleinte nem vettem komolyan a problémát, meg sem fordult a fejemben, hogy depressziós lehet, én nem éreztem akkora váltásnak, hogy egyik napról a másikra véget ért a kapcsolata. Az a kapcsolat, amit hosszú hónapok óta szidott, aminek alig várta már a végét, azaz hogy megszabadulhasson a pasijától. Nem éltem már otthon, így nem tudtam, mi történik a négy fal között, anya pedig az igazán mély sebekről a mai napig hallgat. Nemcsak az újakról, hanem a régiekről sem beszél.

Hosszú és szomorú történet az övé, ami évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amikor én még gyerek voltam.

Tudni kell, hogy szélmalomharcot folytatott az alkoholista apámmal, és csak nagy nehezen szánta rá magát arra, hogy összepakolja az életünket és egészen Budapestig meneküljön. Apa nem az erőszakos részeg volt, egyszer sem emelt kezet anyára, de az ital mégis megmérgezte a kapcsolatukat és az én gyerekkoromat. Apa mindig megtalálta a módját annak, hogy igyon, titokban, el-eldugva a legrosszabb kotyvalékokat, melyeknek a szagától a mai napig irtózom.

A pesti élet jól kezdődött, anya hamar talált munkát és vele együtt egy új kapcsolat és új élet reménye is felcsillant. Alig másfél év után összeköltöztünk egy férfival, akiről viszont idő közben kiderült, hogy évek óta szenved a rossz párkapcsolata miatt. Az ő életét is az alkohol keseríti meg, de ígéretet tett anyámnak arra, hogy véget vet ennek és elhagyja a részeges párját. A közös jövőnk szépen indult, rengeteget kirándultunk, nagyokat ettünk, szórakoztunk, ám lassan véget ért a beetetés. Amikor anya már a munkáját is feladta a hapsi miatt, a férfi bezárta azt a zsákot, amibe becsalogatta anyámat.

Későn jött a felismerés, hogy mindez csapda volt. Majdnem tíz évig voltak együtt, ezalatt a pasi anyát megfosztotta mindentől, amitől nőnek, önálló embernek érezhette magát. Nem is tudott kiszabadulni a zsákból, mert igazán sosem próbálta. Bemagyarázta magának, hogy nem is olyan rossz ez a helyzet, kényelmes ez az élet, csak meg kell tanulni elviselni bizonyos... nehézségeket. Nem tudom, meddig tartott volna még ez a kapcsolat, ha a férfi meg nem hal. A beetetés után ugyanis kiderült, hogy nem csak az élettársa, hanem ő is iszákos. Apával ellentétben ő már nem tudta kordában tartani a dühkitöréseit, sem az indulatait.

Anyát szerencsére nem bántotta, legalábbis nem tudok róla, de közismert, hogy a lelki terror sokszor mélyebb sebeket okoz, mint egy ütés.

Forrás: Shutterstock

Az alkohol ezt a férfit is elvitte, akárcsak pár évvel ezelőtt apát, így anya egymás után két társát is tragikus módon elveszítette, fél éve pedig egyedül él egy kiskutyával, munka nélkül. Eleinte sokat segítettem neki, de szépen lassan minden spórolt pénzem elfogyott, azt pedig nem várhatom, hogy a párom tartson el engem, mert mindenemet anyára költöm. Milyen jövőm lesz, ha nem tudok félretenni, ha engem is kitartanak és anya még hónapokig a nyakamon marad? Mert ez teher, - nem akarom szépíteni a dolgokat -, hiszen az egész csak időhúzás, centis poharakkal akarjuk megfékezni a pusztító erdőtüzet. Anyának ugyanis költöznie kell, nem tudja fizetni az albérletet és a főbérlő csak most elégelte meg a dolgot. Várt, ki tudja, hogy miért ilyen sokáig, de eddig tartott a türelme.

Hiába beszélek anyának már hónapok óta, hogy keressen munkát, bele sem fogott, hiszen beképzelte magának, hogy nem hagyhatja magára a kiskutyát, mert baja esne. Bármilyen ötlettel álltam elő, mindenre volt kifogása. Egy idő után pedig megelégeltem a dolgokat és minimalizáltam az érintkezést vele. Emiatt persze folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van. Adok neki pénzt kajára, átvállaltam néhány adósságát, de amikor a tévét is kikapcsolták, akkor nemcsak nála, de nálam is elszakadt valami.

Azt terveztem, hogy a húsvétot majd együtt töltjük. Bevásárolok és átmegyek, sütünk kalácsot, főzünk valami finomat, amiből több napra is megvan az ebédje és kicsit megpróbáljuk elfelejteni a gondokat. Az ötlet hétfőn még nagyon tetszett, de csütörtökre már minden kedvem elment a közös programtól, és attól is, hogy átmenjek hozzá. Folyamatosan panaszkodott, hogy neki senki sem segít, hogy ő csak akkor jó, ha van pénze és tud adni másoknak, a bajban bezzeg le se szarják... Csak mondta és mondta, én pedig éreztem, ahogy a telefonon keresztül körbefonja a nyakamat a belőle áradó negatív energia.

Nekem erre nincs szükségem. Szombaton kinyitottak a boltok, megkérdeztem, mit kér és bevásároltam. Rengeteg mindent vittem, de amikor megláttam, rögtön éreztem, hogy nem sokáig fogom kibírni nála. Savanyú képet vágott. Elkezdtük kipakolni a táskát és szinte mindent lefikázott. Tudhatnám, hogy ezt a lekvárt nem szereti, hogy az a kávé túl kakaós ízű, ez az alma túl drága, neki jó lett volna a csúnyább, olcsóbb is, és mihez kezdjen ő egy vekni kenyérrel? Miért nem vettem inkább zsemlét? Nyeltem egyet, de így sem tudtam visszafogni magam és kicsúszott a számon, hogy milyen hálátlan.

Elpakolta a cuccokat és közben végig azt panaszolta, hogy a kiskutyának nem vettem semmit, és szegény állatnak nincs mit ennie. De ez nem volt igaz, hiszen vettem nedves tápot. Igaz, hogy szárazat nem, mivel már hó közepén elfogyott a pénzem az adósságai miatt és nyilván nem az alapvető élelmiszereken fogok tovább spórolni. Meg sem hallotta a szavaimat, egyre csak mondta a magáét. Szidta a rokonokat, a tévészolgáltatót, a szomszédokat és csak ömlött belőle a feketeség. Felcsattantam, nem akartam tovább hallgatni a panaszáradatot, hiszen én mindent megteszek, még a párom is segít, nem először vettünk neki kaját, támogatjuk ahogy csak tudjuk.

Rám sem nézett, és félvállról csak annyit válaszolt, hogy ő nem látja ezt a sok segítséget...

Azt hittem, ott helyben megragadom és teljes erőmből addig rázom, amíg észbe nem kap. Hiába beszéltem hozzá, láttam a tekintetében, hogy lement a roló, semmit sem fog fel a külvilágból. Pontosabban csak azt az egy dolgot, hogy a kiskutyának nincs száraz tápja és jutalomfalatja. Hogy én nem vettem neki, és milyen érzéketlen vagyok. Hogyan képzelem azt, hogy ő eszik, amikor a kiskutya éhezik?! Néztem rá, nem ismertem fel ebben a nőben az anyámat.

Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam az indulat, elönti az agyamat a méreg. Ő pedig csak mondta és mondta ugyanazt, már-már ordítva ismételgette, ami akkor bekattant az agyába. A tekintete üres volt, én pedig menekülni akartam. Feltéptem az ajtót és eljöttem.

Muszáj voltam kisétálni magamból mindazt, ami történt és csak késő este értem haza. Megfogadtam, hogy soha többet nem segítek neki, lenémítottam a telefont és elindítottam egy sorozatot. Természetesen a negligálás mindössze két napig tartott, ugyanis ma ismét adtam neki pénzt, hogy vegyen kaját a kiskutyának. Az elméje varázsütésre kitisztult. Én pedig továbbra is hagyom, hogy kihasználjon, mert ha magára hagynám és baja esne, abba belepusztulnék.

Nyitókép: Shutterstock