Mit rontottunk el, hogy nem vagyunk összetartó család?

Nem veszítettem el az emberiségbe vetett hitemet, hiszen nap mint nap látom annak példáját, hogy mennyien képesek önzetlenül is segíteni, akár a számukra vadidegen rászorulókon. Sokkal inkább a saját családomban csalódtam, hiszen most, amikor vészesen robogunk egy tragédia felé, senki a füle botját sem mozdítja. De nem véletlenül. Hiába vagyunk sokan, testvérek, unokatestvérek, nagyszülők és unokák, nincs meg az összefogás.

Anya bajban van. Képtelen talpra állni azóta, hogy elvesztette a munkáját, véget ért a kapcsolata, sőt meghalt az a férfi, akit egyszerre szeretett és gyűlölt, akire számíthatott és akitől meg akart szabadulni. Belekerült egy nárcisztikus pasi hálójába, és a mai napig nem tudta letisztázni magában, hogy pontosan milyen érzelmek is fűzték ehhez a férfihez. Jól indult, de nagyon rosszra fordult a kapcsolatuk, ami azért mégis biztos háttérként szolgált.

Most csak én vagyok anyának, viszont egy fizetésből nem tudom mindkettőnk életét fenntartani. Sokat gondolkoztam azon, hogy költözzünk ismét össze, de nem merem kockára tenni a kapcsolatomat, hogy egy kis lakásban hirtelen kettő helyett hárman éljünk. Ráadásul nem is várhatom el a szerelmemtől, hogy együtt éljen az én anyámmal, hogy már ne csak hozzám, hanem egy idősebb emberhez is igazodnia kelljen. És fáj bevallani, de munkál bennem egy kis önzőség, és nem sodornám veszélybe a szépen kialakított közös életünket.

Ehelyett nem tudok mást tenni, csak anyagilag támogatom, viszont már nincs miből. Titkon bíztam abban, hogy ha anya beszél a mamával, a testvéreivel, akkor a család összezár és együttes erővel kihúzzuk őt ebből az egyre mélyülő gödörből. A család tényleg összezárt, de anya előtt és nem őérte. Ez pedig elgondolkoztatott: hogyan jutottunk idáig, hogy páriák vagyunk a saját családunkban?

A megoldás elég kézenfekvő. Az elmúlt évek során egy dekát nem tettünk fel a nagy családi mérlegre, nem kerestük a többieket, nem érdeklődtünk felőlük és szerintem több mint tíz éve egyik nagynénimet, nagybácsimat vagy unokatestvéremet sem láttam. A Facebookon sem vagyunk ismerősök. Ez az én hibám, a mi hibánk. Anyától azt láttam, hogy nem tartja velük a kapcsolatot, nem jár a családi eseményekre, amelyekről azt sem tudom, hogy vannak-e egyáltalán? A példa pedig ragadós, és egy idő után természetesnek vettem, hogy ők nem részei a mindennapi életünknek.

Felnőve már kereshettem volna a társaságukat és semmi sem tart vissza attól, hogy most azonnal írjak nekik egy üzenetet. Mégsem teszem. Az ember hatalmas gátakat képes építeni maga körül és magában is, s ezeket legalább annyi idő lebontani, mint amennyi alatt felhúzta. Nem vagyok naiv! Pontosan tudom, hogy az egyedüli oka annak, hogy nem írtam nekik, az az, hogy nem akartam. Amint ez tudatosult, rájöttem, hogy nem is hibáztathatom őket azért, amiért most nem segítenek. Lehet, hogy én sem tenném.

Nem tudom, hogy innen vezet-e visszaút, hogy újra lehet-e építeni valamit, ami talán sosem volt, vagy aminek a gyökerét azelőtt kiirtották, hogy megerősödhetett volna. Talán. Mindig is vágytam egy nagy családra, nem is feltétlenül a sok gyerekre gondolok most, hanem egy igazi széles, szerteágazó tágabb famíliára. Vártam, hogy jöjjön, megtörténjen, pedig csak rajtam múlt minden, és magamnak köszönhetem, hogy ez már csak vágyálom marad.

Nyitókép: Shutterstock