Tönkretetted a gyerekkoromat, de megbocsájtok, mert te is áldozat vagy

Emese igyekszik csak a jóra gondolni. A szépen feldíszített és finomságoktól roskadozó ablakpárkányra Mikuláskor. A hatalmas, plafonig érő karácsonyfára. A húsvéti tojáskeresésre. A jugoszláviai nyaralásokra, amelyek olyan különlegesek voltak még a gyerekkorában. A szüleivel kapcsolatban is azokat a képeket idézi fel szívesen, amikor megcsókolták, átölelték egymást. Igaz, ezek a pillanatok egyre ritkábbakká váltak, ahogyan cseperedett. Helyüket átvették a hangos szóváltások, majd az üvöltözések.

Akkor még nem értette, mi a baj. Gyerekként nehéz volt eligazodni, hogy az apja az egyik nap kedves és vicces, míg másnap durva és félelmetes. Talán már tíz éves is lehetett, amikor megértette,
az apjának két énje van.

Az egyik, amelyet mindenki ismer és a másik, amelyet csak ők, a közeli családja. Az utóbbihoz kellemetlen szag és valahogy fura viselkedés párosult. Mintha a körhintáról szállt volna le, sokszor alig állt a lábán és zagyvaságokat beszélt. Sokat kiabált, de még álmában is ordított és ez nagyon megrémítette Emesét. Sokszor ébredt arra éjszaka, hogy az apja üvölt a másik szobában. Az anyja azt mondta, rosszat álmodik és átjött hozzá aludni.

Egy idő után már nem szerette, ha az apja otthon volt. Örült, amikor késő estig túlórázott – vagy ki tudja mit csinált. Ha fordult a kulcs a zárban, sokszor összeugrott a gyomra, mert nem tudta, milyen hangulatban lép a lakásba. Egy alkalommal úgy összevesztek az anyjával, hogy az üveges tekintetű férfi – akit már gondolatban sem szívesen nevezett az apjának – azt fröcsögte, hogy
ne merjenek elaludni, mert éjjel felhasítja a hasukat és a kilógatja a kilincsre a beleiket.

Ettől a mondattól Emesének sokáig rémálmai voltak és ma, felnőttként is tisztán érzi a rettegést, amely akkor elárasztotta az egész testét.

Tizennégy évesen már ő könyörgött az anyjának, hogy váljon el. Az asszony többször is beadta a válókeresetet, de mindig meggondolta magát, mert amikor a férje tudomást szerzett arról, hogy válni akar, megígérte, hogy megváltozik. Először maga tette le az italt, majd amikor visszaesett elvonóra ment. De a javulás se így, se úgy nem bizonyult tartósnak.

Egyszer hallotta az apját a nagyanyjával beszélni telefonon. A születésnapja miatt hívta fel a férfi az idős nőt, aki igazából sosem viselkedett úgy, mint egy anya vagy egy nagymama, ezért Emese nem is nagyon érzett iránta semmit. Sosem vigyázott rá, sosem volt egy jó szava, akkor sem, ha évente egyszer vagy kétszer meglátogatták. A telefonbeszélgetésnek ugyancsak az egyik résztvevőjét – az apját – hallotta, mégis tisztán kivehető volt, hogy a nagyanyja nem akarta, hogy a születésnapján meglátogassa a fia és a családja, azaz ők. Jól emlékezett az apja tekintetére, amikor letette a telefont. Nem szólt semmit, csak vette a kabátját és szó nélkül elment otthonról. Ők meg ott ültek az anyjával órákon át, felöltözve és várták, mikor ér haza, mikor indulnak felköszönteni a nagyanyját. Késő délután került elő... csatakrészegen. Ekkor már sejtette Emese, hogy bármennyire is szörnyetegnek tűnik az apja, amikor iszik, neki is van lelke.

Ekkor tudta meg, hogy az apja egész gyerekkorában nélkülözte a meleg anyai ölelést, a kedves szavakat, a gyengéd simogatásokat. Állandóan csak visszautasításba ütközött kicsiként, de felnőtt férfiként is. Hiába lett saját családja, látszólag tökéletes élete a feldolgozatlan gyermekkori fájdalmak örökre megnyomorították a lelkét, s a fájdalmat csak az alkohol tudta tompítani. Egyre több alkohol.

Emese sokáig gyűlölte az apját, nem tudta elfelejteni neki, hogy a szép emlékek mellett, bizony bőven akadtak rettegéssel teli napok, hetek, évek is az életében miatta. De nem akart úgy járni, mint ő, akit felemésztettek a gyerekkori traumák, így egy nap, az apja halálának tizedik évfordulóján - a temetését követően először – kimet a sírkertbe és az apja nyughelyén lévő kővázába virág helyett egy cetlit dobott:

Emese történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock