A láthatatlanok – mentálisan sérült felnőttek

Karácsony környékén az emberek többségét megszállja a jótékonykodás szelleme és ezzel nincs is semmi baj. Adományoznak a gyerekeknek, az állatoknak, jobban figyelnek az idősebbekre. Ám mi van az év többi napjával és mi van azokkal, akik nem gyerekek, nem idősek, de még csak nem is állatok?

A társadalomnak számos olyan szegmense létezik, amelynek tagjai segítségre szorulnak. Például a hajléktalanok, a bántalmazott nők, a nehéz helyzetbe került családok vagy éppen az értelmi fogyatékkal élő felnőttek. Utóbbiakról nagyon kevés szó esik akár a médiában, akár bármilyen más fórumon, mintha nem is léteznének. Pedig nagyon is léteznek, és itt nem csupán azokra kell gondolni, akik Down-szindrómásak vagy autisták, a mentális retardációnak ugyanis számos formája létezik és különböző mértékben nehezíti az érintettek és azok családjainak életét.

Mentális retardáció

A mentális retardáció - vagy ahogyan a köznyelvben nevezik, fogyatékosság - egy olyan állapot (nem betegség!) amelynek következtében a szellemi fejlődés megreked egy szinten, a fejlődés megáll. A mentális retardáció lehet súlyos, közepes vagy enyhe fokozatú. A súlyos kategóriába tartozó „betegek" általában állandó felügyeletre és gondozásra szorulnak, gyakran mozgásképtelenek, nem tudnak beszélni, sőt önállóan szinte semmire sem képesek. Velük ellentétben az enyhén retardált emberek jó eséllyel be tudnak illeszkedni a társadalomba, képesek bizonyos munkákat elvégezni, sőt, akár családot is alapíthatnak, hiszen egyszerűbb körülmények között jól tudnak teljesíteni. A közepesen súlyos retardációban szenvedő érintettek pedig azok, akik bár önálló életvitelre nem alkalmasak, ám tisztában vannak az állapotukkal, ennek ellenére megfelelő fejlesztés mellett írni, olvasni meg tudnak tanulni és felügyelet mellett, akár munkavégzésre is képesek.

Társadalmi felelősség

A súlyosan fogyatékos emberek sorsa szinte borítékolható. Ők azok, akik a családjuk körében vagy még inkább speciális intézményekben állandó ápolásra szorulnak. Az enyhén sérült felnőttek pedig általában megtalálják a maguk útját, főleg ha a viselkedésük nem antiszociális. Ám mi van azokkal, akik képtelenek az önálló életvitelre, ugyanakkor tisztán látják a saját korlátaikat? Akiket a normálisak elutasítanak, mert „ez hülye", ám a fogyatékos körökbe sem illenek bele, hiszen felfogják, hogy ők értelmesebbek, mint a nagyobb mértékben retardáltak.

Forrás: Shutterstock

Ők azok, akik megrekedtek két világ határán, akiket se az egyik, se a másik csoport nem lát szívesen, mert az egyikhez túl normálisak, a másikhoz viszont nem elég normálisak. Ők azok, akik a szüleikkel élnek, mert olyanok, mit a nagyra nőtt gyerekek. Mintha egy felnőtt testébe zártak volna – jó esetben - egy kiskamaszt.Nem értik a világ működését, nincs felelősségérzetük, így például, ha kapnak egy kis pénzt simán elszórják kettő perc alatt, eszükbe sem jut, hogy egy részét félretegyék, mert holnap is enni kell vagy, mert be kéne fizetni a villanyszámlát. Ők azok, akik bár szeretnének dolgozni – és talán fel is veszik őket egyszerűbb munkakörökbe -, hamar rájuk unnak, mert be nem áll a szájuk vagy éppen túl csendesek és furcsák.

Persze ez az állapot nem a modern kor sajátja, mindig akadtak olyanok, akik mások voltak. Manapság ráadásul rengeteg fejlesztés áll az ilyen gyerekek – és szüleik - rendelkezésére, a most negyvenes-ötvenes mentálisan sérült korosztálynak azonban ez már nem vigasz. Ők sokszor ott billegnek a szakadék szélén és várják a sorsukat. A szüleik lassan már nem fogják tudni támogatni őket, testvérük, rokonuk talán nincs.
Elmennének dolgozni, de ma már sok esetben egy egyszerű rakodói munkához is érettségi szükséges vagy eleve elektronikusan kérik be az önéletrajzokat. Önéletrajz? E-mail? Ők ezekkel nem tudnak mit kezdeni. Persze szerezhetnek papírt, hogy alkalmatlanok bármire, kérhetnek segélyt, de ez nem oldja meg azt a problémát, hogy képtelenek az élet több területén is felelős döntéseket hozni, így könnyen áldozatokká válhatnak. Elszedhetik, kicsalhatják a pénzüket, bűncselekményekbe rángathatják bele őket, eladathatják velük a megörökölt lakásukat és még sorolhatnám.

Ők az a társadalmi csoport, az a korosztály, akikre csak nagyon ritkán gondolunk, még az ünnepek közeledtével is. Szinte láthatatlanok, mert nem aranyos gyerekek vagy cuki kutyuskák. Mert valójában nagyon nehéz meghatározni, hogy egyáltalán hogyan lehetne őket integrálni vagy miképp lehetne hosszútávú, hathatós segítséget nyújtani nekik, hogy ha egyszer a szüleik, testvéreik már nem tudnak gondoskodni róluk, akkor is élhető legyen számukra a jövő.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek