A vékonyság mögött is állhat bulimia - Őszintén a túlevéses soványságról

Én már egészen kiskoromtól kezdve nagyon vékony voltam. Emlékszem, alsós koromban megkért az iskolaorvos, soroljam fel, mi van a hűtőben. Azt hitte, nincs otthon mit ennem, azért vagyok olyan vékony. Még kórházi kivizsgáláson is átestem, gyomortükrözéssel, vérvétellel, hogy kiderítsék, valami szervi probléma áll-e a soványságom mögött. Mindeközben folyamatos szorulással küzdöttem, volt egy időszak, amikor csak házi beöntéssel tudtam nagy vécézni. 

Az evés hamar átalakult bennem egyfajta szükséges rosszá, alig 2-3 féle ételt ettem meg. A családban folyamatosan vegzáltak emiatt, ami még inkább elvette a kedvemet a közös étkezésektől.

Sokáig zavart, majd serdülőkoromban kezdtem elfogadni a soványságomat: megtaláltam a kiálló medencecsontomban, az egészen vékony csuklómban, lábaimban is a szerethetőt. Ám, amint egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb időszakomat kezdtem élni, egyből elkezdtek felszaladni rám a kilók. Átlagosan a 172 centimhez 48-50 kiló között mozogtam, és ezt próbáltam is tartani. Már attól a hashajtóért és a puffasztott rizsért nyúltam, ha 52 kg-ot mutatott a mérleg.

Más okok miatt végül 35 évesen belevágtam egy pszichoterápiába, aminek az első egyéni ülésén azzal szembesített a terapeuta, hogy nekem bulimia nervosám, valamint testképzavarom van. Egyből rávágtam, hogy pedig én aztán nem hánytatom magam, nincsenek is falási rohamaim, persze napközben egyáltalán nem eszek – csak kávé és cigaretta -, de cserébe este vagy háromszor is vacsorázok, és nasizok is, de ha túleszem magam, akkor bűntudatom lesz, és ha meglátom, hogy kicsit is kidudorodik a hasam, beveszek hashajtót, de amúgy én csak alkatilag vagyok vékony. Hosszas beszélgetés, több hónap telt el a betegségem teljes tagadásában, mire elfogadtam, hogy valóban evési- és testképzavarom van.

Forrás: Shutterstock

Felnőttként kellett arra rájönnöm, hogy az evési zavarom hátterében a gyerekkorom áll. Verbálisan és fizikailag bántalmazó, abuzáló anya, öngyilkos apa, bűntudatot gerjesztő nagyszülők. Semmin, még a saját testem felett sem volt kontroll a kezemben, az egyedüli, amit irányíthattam a kamasz éveimben, az az evés, vagyis a nem evés volt.

Emlékszem, 12 éves lehettem, amikor egy teljes hónapig nem ettem mást, csak porlevest és egy bizonyos vizes bázisú fagyit. Ez persze csak egy rövidített verziója annak a sok mindennek, amire ráeszméltem, és ami magyarázza ezt a fajta evési kontrollomat. Döbbenetes, hogy én valóban élvezem, ha éhes leszek, de el tudom nyomni anélkül, hogy ennék.

A terápiám során 8 kilót híztam. És őszintén? Rosszul vagyok, ha a testemre nézek. Kiborít, hogy nem tudom felhúzni az XS-s farmerjaimat, a combom is kis híján összeér, látszik a pocakom, a karom is vastagabbá vált. Mindenki szerint most festek úgy, mint egy élő ember, olyan jó látni, hogy nincs beesve az arcom, stb. Én azonban a tükörbe nézve csak azt az 56 kilót látom, amiből szeretnék legalább 6 kilót leadni, miközben még mindig küzdök a diagnózisommal és próbálnék tudatosabban enni, legalább napi háromszor, de még mindig nem bírok délelőtt ételre nézni. Ha eszem egy keveset napközben, egyszerűen elálmosodom.

A családi, baráti étkezések továbbra is stresszt jelentenek, mivel megmaradtam válogatósnak, amit a legtöbben képtelenek lekövetni, és én se szeretem, ha kivételeznek velem. Arra, hogy milyen keveset eszem az ilyen alkalmak során, még mindig kapok megjegyzéseket, az esti folyamatos evésemre azonban próbálok odafigyelni.

Lehetséges, hogy kissé katyvaszos, ahogy megpróbáltam röviden összefoglalni a túlevéses soványságomat, de valahogy most így él a fejemben ez az egész. Remélem lesz, aki ennek fényében másként fogja megítélni a sovány embereket.

Kovács Ági történetét Mezei Natasa jegyezte le.

Nyitókép: shutterstock

Ezek is érdekelhetnek