Az utolsó vacsora: számít egyáltalán, milyen szájízzel távozunk a földi létből?

Nemrég egy olyan dokumentumfilmből láttam részleteket az interneten, amiben halálraítéltek beszéltek az utolsó vacsorájukról. Megszólalt benne az egyik börtön szakácsa, aki arról gondoskodik, hogy a halálbüntetésre váró rabok jó szájízzel hagyhassák itt a földi létet. Az egész film annyira tárgyilagos volt, talán túlságosan is objektív, hogy nem tudtam átérezni az elítéltek helyzetét. Látszólag nem is emberek, hanem csak beszélő fejek voltak, akiknek az élete, sorsa, halála egy bizonyos dolog miatt volt csak érdekes.

A rabok örömmel gondolkoztak azon, mi legyen az utolsó vacsorájuk. Látszott a tekintetükben, hogy lelki szemük előtt lepörögtek kedvenc ételeik fotói, felidézték a gyerekkori ízeket, a nyelvükön érzték szerettük főztjét és lehunyt szemmel mélyet szippantottak a hajdan volt közös családi étkezések illatából. Nyeltek egyet, kinyitották a szemüket és visszatérve a valóságba kiválasztották, mit szeretnének enni az utolsó földi napjukon. Elgondolkodtam. Tényleg ennyit számít, milyen szájízzel távozunk?

Nem mindenkinek adatik meg, hogy felkészüljön a halálra, hiszen szinte senki sem tudja, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Nem lehet úgy élni, hogy folyton rettegünk az elmúlástól, és nem a jelen megélése, a jövő tervezgetése és az élet élvezete, hanem a mindenképp bekövetkező végzet határozza meg tetteinket. Mondják, hogy az értékeli igazán az életét, aki kapott egy második esélyt. Felgyógyult a halálos betegségből, felébredt a kómából vagy megúszott egy hatalmas balesetet.

Azt hisszük, halhatatlanok vagyunk, pedig minden nap bebizonyosodik, hogy törékeny az élet. Összeesett egy férfi a bolt előtt, futás közben kapott szívinfarktust vagy egy értelmetlen háborúban vesztette életét. De, ha tudnánk, hogy mennyi időnk van hátra, talán akkor sem élnénk tudatosabban, nem lennénk akkor sem jobb emberek, sőt pont ez a tudás adna okot egyeseknek arra, hogy tét és következmények nélkül garázdálkodjanak.

Az utolsó vacsora egy nagyon erős szimbólum, amiben egyesül a kezdet és a vég, az öröm és a szomorúság. Olyan, mint maga az élet, ahol szintén nem létezhet a jó a rossz nélkül. Bánat nélkül hogyan tudnánk, mi a boldogság? Az utolsó vacsora nem pusztán egy étkezés, hanem egy lehetőség arra, hogy végiggondolhassuk, mit éltünk át, mi történt velünk. Kiket ismertünk és szerettünk meg, az életünk mely pillanataiért lehetünk hálásak?

Az utoljára érzett ízek segíthetnek abban, hogy megbékéljünk a ránk váró elkerülhetetlen végzettel. Nem kell halálraítéltnek lenni ahhoz, hogy az ember egyszer ilyen helyzetbe kerüljön. Mindenki a békés elmúlásra vágyik, arra hogy "ágyban, párnák közt", szerettei körében haljon meg. A számára kedves arcokat lássa utoljára, az ő hangjukat hallja, az ő illatukat érezze, amikor örökre lehunyja a szemét. Fogja szerelme, gyermekei vagy éppen szülei kezét és úgy távozzon, mintha csak elaludna.

Ehhez hatalmas lelki erő kell! Tudni, hogy bármikor eljöhet az utolsó pillanat. Talán jobb, ha hirtelen, a legváratlanabb helyzetben ér utol minket a halál? Ha nem tudunk rá felkészülni, és a kasza suhintását sem halljuk, a pengét sem érezzük a nyakunkon?

Tényleg azoknak a legnehezebb, akik életben maradtak. Hiszen, aki meghalt, talán nem is tudja, hogy nem él tovább.

Nyitókép: Shutterstock