Az a legnagyobb félelmem, hogy magányosan kell leélnem az életemet

A magány és én nagyon jól ismerjük egymást. Az eddigi 40 évemben állandó útitársak voltunk. Sokszor próbáltam küzdeni ellene, szabadulni tőle, de ő kitartóan ragaszkodott hozzám. Pár hónapja aztán arra a következtetésre jutottam, talán jobb lenne megbarátkozni vele, hisz a legnagyobb félelmeinkkel csak úgy tudjuk felvenni a harcot, ha szembenézünk azokkal.

Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy amitől a legjobban félünk, azzal van igazán dolgunk az életben. Én mindig egy dologtól féltem igazán, hogy nem találom meg életem párját és magányosan fogom leélni az életemet. A magány lett az én legnagyobb mumusom, ami elől folyamatosan menekültem, de hiába! Annyira összeolvadtunk, hogy bárhová is mentem, esélyem sem volt megszabadulni tőle.

Mint minden, a mi történetünk is gyerekkorban kezdődött. Egykeként nőttem fel, hiába volt egy féltestvérem, őt csak évente nagyjából kétszer láttam. Ő mesélte nekem pár évvel ezelőtt, hogy már 7 évesen azzal fogadtam, milyen határtalanul magányos vagyok. Így is volt. A szüleim halálra dolgozták magukat, nem volt sok idejük velem játszani, így leginkább magamat igyekeztem szórakoztatni. Milyen érdekes, mennyire beivódnak az emberbe ezek a korai évek: néha még mindig annak a tehetetlen kislánynak érzem magam, aki be van zárva a járókába a játékaival.

Persze, ahogy idősebb lettem, akadtak barátaim, nem voltam már egyedül, de mégis sokszor magányosnak éreztem magam a világban. 15 éves koromban kezdtem el naplót írni, amiben többször leírtam, mennyire vágyok a szerelemre. Azt éreztem, egyedül az képes betölteni a bennem tátongó űrt. Azonban, ha az emberben van egy ilyen erős magányérzet, akkor azt mindenhova viszi magával. Így hiába lettek később párkapcsolataim, általában olyan férfiakat vonzottam be az életembe, akik mellett szintén magányosnak éreztem magam. Akkor tapasztaltam meg, hogy a társas magánynál nincs rosszabb. Mert ott még azt is éreztem sokszor, hogy kevés vagyok, nem vagyok elég jó, nem vagyok elég, az pedig számomra sokkal kínzóbb volt, mint szimplán egyedül lenni.

Forrás: Shutterstock

Az egyedüllétben van már bőven tapasztalatom. Tudom, milyen az, amikor reggel egymagad kelsz és egyedül fekszel és nem kérdezi meg senki, milyen volt a napod. Tudom, milyen úgy felébredni szombat reggel, hogy nincs semmi programod a hétvégére és rettegéssel tölt el, hogy ezt a hétvégét is magányosan kell töltened. Tudom, milyen az, amikor attól szorongsz, hogy gyönyörű idő van, mindenki épp a Balaton-parton lebzsel vagy kirándul, te viszont otthon vagy és önállóan nincs kedved nekiindulni. Tudom, milyen érzés, amikor karácsonykor minden ismerősöd kirakja a boldog karácsonyi képeit, te pedig legszívesebben bebújnál a takaró alá és ott is maradnál az ünnepek alatt.Tudom, milyen, amikor megkérdezik, miért nem mentél még férjhez és nincs gyereked, téged pedig elönt a szégyenérzet. Tudom, hogy sokszor full defektesnek érzed magad és sokszor véled úgy, nincs is értelme így élni.

Tudom, hogy a magányban micsoda mélységeket él meg az ember. Bárki bármit mond, ez az egyik legfélelmetesebb dolog a világon. Nem véletlen, hogy rengeteg ember menekül boldogtalan kapcsolatokba. Aki ugyanis egyedül él, annak minden nap szembe kell néznie önmagával. Persze elterelheted a figyelmedet, de az a belső hang újra és újra szól hozzád. Nincs senki, aki megsimogatná a buksidat, neked kell saját magad támaszának lenned. És ez nehéz, roppant nehéz.

Viszont, aki a magány mély mocsarából képes felemelkedni és megszeretnie önmagát, megtanulni önmaga legfőbb támaszává válni, az egy igazi győztes és egy hős. Onnantól fogva pedig már nem függ senkitől, ami szerintem ritka kincs a mai világban.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek