Ha magányos vagyok, csak bekapcsolom a tévét és úgy érzem, van társaságom

Még nem fejtettem meg, miért van szükségem erre, miért nem tudok csak csendben létezni. Sokkal jobban és erősebben meg tudom élni az érzéseimet, ha van aláfestőzene. Sőt, még írni és olvasni is könnyebb, ha nem a csendet kell hallgatnom. Azt viszont pontosan tudom, hogy néha a magány ellenszereként használom a zenét, a rádiót, a tévét. Csak azért kapcsolom be, hogy ne érezzem magam egyedül.

A zene sem rossz ilyenkor, de szükségem van arra, hogy legyen benne élő szó, párbeszéd, így egy másik személy költözik be mellém a lakásba. Ha csak a kedvenc számaimat hallgatom, akkor egy idő után azt érzem, hogy összenyom a tér, s hiába a hangoskodás, mégis magamban vagyok.

Ugyanez a helyzet a tévével. Csak azért kapcsolom be, hogy szóljon valami. Nem is nézem, hiszen a másik szobában van, de azt az érzetet kelti, mintha lenne valaki más is a lakásban. Egymást váltják a tévéműsorok, a reklámok, a néha érdekes, néha unalmas filmek, de ettől érzem azt, hogy nem vagyok egyedül. Miközben valahol tudat alatt pontosan tudom, hogy dehogynem... piszkosul magányos vagyok.

Nem akarom meghallani a saját gondolataimat. Elképzelni sem tudom, mit élhet át a szomszédasszony, akinek nincs kábeltévéje, nem látogatják a rokonai és még háziállattal sem tudja megosztani az otthonát. Mit csinálhat egész nap? Talán neki is csak a rádió nyújt menedéket a magány elől, a folyton zárt bejárati ajtó mögött.

Szerencsére a munkám és a sport ad elég elfoglaltságot ahhoz, hogy csak kevés időt kelljen otthon, egyedül töltenem. Talán ezért is szervezek annyi programot magamnak, hogy mindig úton, emberek közt legyek. Persze a másik oldalon meg mindig erről panaszkodom, hogy sosincs egy perc nyugtom, mindig menni kell valahova, tenni kell ezt vagy azt. Ha viszont nem csinálnám, megőrülnék. Nem tudok otthon ülni, csak úgy lenni és nézni ki a fejemből.

A tévé sem azért megy, mert nézem. Nem kötnek le a filmek, a sorozatok, a könyvek is csak nagy ritkán. Nekem mennem kell, menekülnöm a gondolataim, a problémák, a helyzetek, önmagam elől. Nem várom azt a pillanatot, amikor egyszer majd összefutok magammal és kénytelen leszek szembesülni mindazzal, ami elől most is futok. Amit most még sikerül túlharsogni a zenékkel, a podcastekkel, a tévével és a rádióval.

A túlzsúfolt naptár miatt érzem azt, hogy élek, nem vagyok egyedül, hiszen megyek, teszem a dolgomat, dolgozom és látszólag aktív vagyok. Miközben igazán nem élek át semmit, nem is tudok megpihenni, elmerülni bárminek az élvezetében, mivel amint elcsendesülnek körülöttem a dolgok, azonnal megszólal a vészjelző, hogy vigyázzak, a gondolatszerelvény érkezik a hármas vágányon.

Nyitókép: Shutterstock