Kisebb melleket akartam, és mindenki hülyének nézett!

Egyszerre megfagy a levegő, mert Bea, aki eddig elmélyülten piszkált egy babcsírát, megszólal: "Hát én is beavatkoztam a természet akaratába... Mellplasztika." Alacsony és kecses. Mellkasán C-s kosárban pihen a frissen "leleplezett" testrész. A többiek pislognak: ha szilikonosak, akkor miért nem akkorák, mint két ugrálóvár?

- Csak én az ellenkezőjét csináltam, mint a nők többsége... Szabadulni akartam a hatalmas melleimtől - folytatja, és közben kapszulát tesz a kávégépbe. Természetesen és egyszerűen beszél a dologról, bár a döntés mögött sok a testi-lelki szenvedés. Meg a munka. Végre a többiek is újra mernek levegőt venni.

- De hát... Nem is tudlak elképzelni nagy cickókkal - mondja az egyikük.

- Mindenki más csak sejthette, milyen óriásiak, mert feketében jártam, és jól elrejtettem őket. Viszont súlyra kíméletlenek voltak. Állandóan húztak előre, én magamat meg hátra, a vállam-hátam csupa fájdalom volt. Nem találtam ruhát sem: ami mellben jó volt, az a hasamon sátorként feszített - a fordított esetet meg inkább hagyjuk... Akkor még énekesnőként is dolgoztam, és esélytelen volt, hogy a színpadon ilyen alakkal sikkes legyek. Fellépésről fellépésre jött az agybaj, hogy mit vegyek fel... Volt, hogy a szülővárosomban az összes butikot végigjártam bikiniért. Az összeset. És nem vettem semmit. Kegyetlen időszak volt...

- A cicim miatt engem is "dinnyének" hívtak a gimiben... - Szandi a tejhabot bámulja, aztán Beára néz. - De én így vagyok én.

- Na, én meg tudtam, hogy nem abban a testben vagyok önmagam. Egy mélypontos időszak végén úgy döntöttem, kezembe veszem a sorsom, és rágugliztam a műtétre.

- Mikor a műtét mellett döntöttem, mindenki azzal jött, hogy meg fogom bánni. Nem tudták, mit érzek, és azt sem, hogy mennyire átgondoltam ezt az egészet. Több orvost is felkerestem. Volt, aki lelketlenül eldarálta, hogy "Az ön esetében célszerű lenne szülni, majd újra felkeresni minket." Mire én: "Nem lesz gyerekem, amíg nem merek levetkőzni a férfiak előtt!" És kivágtattam a rendelőből. Máig emlékszem az örömre, mikor felébredtem az altatásból, és lepillantottam. A melleim le voltak kötözve, és végre kicsinek láttam őket. Egy hét múlva már egy melegítőben is szuperszexinek éreztem magam!

- De vannak nyomai a műtétnek, nem? - A három nő most először bámulni kezdi Bea domborodó blúzát.

- Persze, vannak hegek, de nekem szépek. Tudtam, mivel jár mindez, a műtét előtt találtam sorstársakat a neten. Voltak lányok, akik ismeretlenül fotókat küldtek a műtött melleikről, hogy lássam, mire számíthatok. Több mint három évig készültem erre az egészre: megtaláltam az orvosomat, gyűjtöttem a pénzt, és sportoltam. Ez fontos volt, mert az erős test gyorsabban épül fel a beavatkozásból. Felkészítettem magam, aztán szuper kondiban mentem a kórházba.

- Hát, hihetetlen vagy... de ha senki nem támogatott, ki segített a műtét után?

- A nagymamám. Ő mondta egyedül, hogy nem érti, miért jó ez nekem, de ha fontos, akkor mellém áll. A kórházból hozzá mentem haza, ő ápolt, de szerencsére hamar rendbe jöttem. Pedig ennek a fajta plasztikának rengeteg mellékhatása lehet, emiatt is félnek sokan belevágni. - Bea nyújtózkodik, megint mosolyog. - Hálás vagyok, hogy nekem volt hozzá erőm. Azóta fogadtam el igazán önmagam, és a szerelem is megtalált... Minden a helyére került.

A többiek hümmögnek.

- Hát, bárcsak egy műtéten múlna az én boldogságom is! Egyszerűbb lenne a dolgom - mondja végül Gréti fintorogva, mire mindenki felnevet. Hát, bárcsak...

Bea történetét Nyiri Zsuzsi jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock