Ti nem mondhatjátok meg nekem, hogy vessek véget a kapcsolatomnak!

Folyamatosan azon kattogok, hogy van-e még értelme erőlködnöm, de sajnos úgy érzem, hogy hiába minden, egy helyben toporgok csupán... És az sem segít, hogy a hozzám közelállók véleményét is kikértem a dologról - ugyanis mindenki mást mond, és csak még jobban elbizonytalanodtam a sok véleményt hallva.

Akik szerint minden férfi egyforma...

Panaszkodom a barátnőmnek, hogy már megint jóformán mindent egyedül csinálok. Ha szeretném, hogy valami el legyen intézve, el kell mondanom minimum háromszor, és akkor reménykedhetek, hogy a rá következő két napban a párom elintézi, amit kértem. Erre azt válaszolja: "De hát a összes férfi egyforma, ők ilyenek, ez a női sors..."

A folyamatosan károgók

Nos, kezdem azt érezni, hogy nekik semmi sem jó. Elmesélem, hogy a párom nem akart eljönni velem és a kislányunkkal egy gyerekkoncertre, amire az a válasz, hogy ez nem frankó. Aláírom, tényleg nem az. De ha arról beszélek, éppen milyen dolgokat csinált meg otthon, vagy hol voltunk együtt, arra ne az legyen már a válasz, hogy: "Éppen itt volt az ideje!" vagy "Várd ki, hogy ez meddig lesz így!" Ők azok, akik álló ovációt rendeznének, ha úgy döntenék, hogy itt a vége, fuss el véle. Igazából azon csodálkozom, hogy eddig nem szerveztek nekem egy "közbelépést".

Akik szerint: küzdj a kapcsolatodért!

Aztán ott van az a csoport, akik állandóan azt tolják, hogy persze, mert régen minden jobb volt, ha valami elromlott, azt az emberek nem cserélték le azonnal, hanem megjavították. Oké, jó, támogatom. De meddig? Mikor jön el az a pont, ahonnan már hiába is próbáljuk, nem tudunk javulást elérni?

Akik szerint engedd el...

És itt a másik véglet, akik azt szajkózzák, hogy egy bizonyos ponton túl (igen, már megint az a kurva bizonyos pont, ami nem tudom, hogy hol/mikor van) már nincs semmi értelme és eredménye annak, hogy küzdök. Meg hogy engedjem el, lépjek le, zárjam le, mert egy kapcsolat megmentéséért két embernek kell dolgozni, és amíg a párom nem dolgozik rajta, én megfeszülhetek, akkor sem fog semmi pozitív változás történni! De honnan tudjam, hogy ő nem feszül meg teljesen, hogy nem lép ki miattam minden egyes nap a komfortzónájából? Hogy legyek biztos abban, hogy ő nem erőlködik pontosan ugyanúgy, mint én?

Akik maguk sem tudják, mit támogatnának...

Szóval, a fentiek tekintetében senki ne csodálkozzon, hogy egyelőre nem tudom, hogy mi van, vagy mi lesz. Az evidens, hogy ezt a döntést nem könnyű meghoznom, nem véletlen rágódom rajta már hónapok óta. Azt is tudom, hogy nem mások véleményétől kellene függővé tenni azt, hogy megyek-e vagy maradok. És az is biztos, hogy ebben csak saját magamra szabad hallgatnom. De talán, ha a külső vélemények legalább egyhangúak és egyértelműek lennének, az segíthetne a végső döntés meghozatalában. Mert sokszor egy helyzet külső szemlélői sokkal tisztábban látnak, mint én magam, aki benne élek.

Nyitókép: Shutterstock